Tóth Árpád tizenhárom éve tagja a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának, ahol nemcsak színészként, hanem rendezőként is kiteljesedhetett. Azt vallja, életét mai napig a folyamatos önkeresés jellemzi, állandó éhség van benne egy mélyebb szint eléréséhez. – Elég hosszú és kanyargós út előzte meg a színészi pályádat. Honnan indultál, és miből merítettél erőt, hogy végül elérd a célodat? – Nyolcadik osztály után szakiskolába kerültem, ahol építészet (kőműves, szobafestő és kőfaragó) szakon végeztem. Már a suli mellett elkezdtem dolgozni építkezésen, például az udvarhelyi CEC épületének ereszalját én vakoltam. Mindig színész szerettem volna lenni, tudatosan készültem az érettségire, így estiben vizsgáztam 2000-ben, miközben dolgoztam a Matrița gyárban. Sikeres érettségi után még egy évet Magyarországon dolgoztam építkezésen, majd hazajöttem és felköltöztem Marosvásárhelyre. Folyamatosan készültem a színészi pályára, de még nem voltam kész fejben. Fotólaborban dolgoztam, mai napig foglalkozom fotózással amatőr szinten. Aztán felvételiztem a színire, és felvettek. Így kezdődött. – Még az egyetem elvégzése előtt kaptál szerepeket, játszottál különböző színházaknál… – Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még az egyetem befejezése előtt dolgozhattam színházaknál, elsősorban a gyergyószentmiklósi Figuránál, harmadév végén hívtak le egy szerepre, és ebből aztán többszöri együttműködés lett. Miután végeztem, négy-öt előadásban játszottam náluk. Nem szerződtem le sehová, teljesen bizonytalan voltam, és arra gondoltam, megpróbálom ezt a szabadúszós történetet. Harmadévben megszületett a kislányom, az akkori feleségem már színésznőként dolgozott Szatmáron. Szóval megpróbáltam ezt a szabadúszást, amiből végül szabad fuldoklás lett. Egyik városban felébredtem, és egy másikban fejeztem be a napot, gyakorlatilag egy hátizsákban éltem. Hogy véget vessek ennek a lehetetlen állapotnak, elszegődtem az akkoriban induló marosvásárhelyi Erdély FM-hez műsorvezetőnek. Kíváncsi voltam, izgatott a dolog, felvettek, és két évig ott dolgoztam. Maradtam a szakmában is, eljátszottam azokat a szerepeket, amik jutottak. Közben elvégeztem a rendező szakot is, így lettem végül papíron is színész-rendező. – Időközben elkezdted a doktorit. – Elkezdtem, de tavaly befagyasztottam, a pandémia miatt számos program borult, épp akkor írtam az előadások szövegét, amikor vizsgáznom kellett volna, így halasztanom kellett. Emellett rájöttem, hogy nagyon nagy fába vágtam a fejszémet a doktori disszertációmnál, mert azt kutattam, színházi műfaj-e a kocsmaszínház. Arra is rájöttem, hogy nem elég, amit gondolok, hanem el kell olvasnom mindent a témában. Különben nagyon kevés írott anyag lelhető fel, miközben tudom azt, hogy a színháztörténeti vonatkozásokban nagyon sok hasonló műfaj létezik. Például a shakespeare-i Globe Színház is kocsmaszínház mintájára épült fel, az angol music hallok voltak azok az intézményesített színházak, amelyek tulajdonképpen előadásoknak is helyet adó szórakozóhelyek voltak. – Valószínűleg azért is választottad ezt a doktori disszertációd témájául, mert Udvarhelyen is számos próbálkozásod volt a kocsmaszínház meghonosítására. Mennyire sikerült ez az elmúlt években? – A kocsmaszínházzal való találkozásom teljesen spontánul kezdődött, 2009-ben szerződtem az udvarhelyi társulathoz, és utolsó éves voltam a mesteri rendező szakon, a vizsgámhoz pedig kellett egy előadás. Végül Tasnádi István Magyar a holdon című darabjára esett a választás. Nálunk már volt hagyománya a színházi felolvasó előadásoknak, és megkért Nagy Pali, a színházigazgató, hogy készítsek egy ilyen műsort. Mondtam, nem szeretem a felolvasást, nem mozgat meg, nem izgat, de időt kértem. Elsősorban az érdekelt, hogy a felolvasószínháznak hol vannak a keretei, milyen formákat bír meg, mettől meddig felolvasó, és mikortól lesz releváns színház, másrészt meg arra gondoltam, mi lenne, ha elvinnénk olyan emberekhez, akik nem járnak színházba. Így alakult ki a kocsmaszínházi kísérlet. Az elsőt, Garaczi László Plazma című darabját még a Kossuth utcai régi Kalaposban adtuk elő, közel állt a felolvasószínházhoz, de már voltak benne nagyon erős karakterek, szituációk, valamiféle díszlet, fény, hang stb., miközben nyilván a színészek példánnyal a kezükben játszottak. Nagyon szeretem a kortárs magyar és román drámairodalmat, egyetlen bajom van, hogy maga a probléma- vagy kérdéskör, amiről szól a történet, nagyon erős, viszont a körítés az én olvasatomban használhatatlan. Emiatt vastagon belenyúlok, gyakran át is írom. Az első kocsmaszínház akkorát szólt, hogy egyszerűen nem győztünk annyit játszani, mint amennyire igény volt. Két évig zsinórban játszottunk különböző kocsmákban, városokban. Aztán jött a Plazma 2, vagyis az Ovibrader, aztán a Plazma 3, a Csodálatos vadállatok. Mindenki a Plazmát akarta látni, ezért is lett viccesen ez a címe. Végül spontánul kialakult, hogy kétévente kijön egy-egy kocsmaszínházi előadás. Ezek mind Garaczi-szövegek voltak. Úgy írtuk át, hogy megmaradt egyfajta folytonosság, bár a téma nem feltétlenül kapcsolódott egymáshoz. – A szerző hogy fogadja, amikor ilyen mélyen belenyúlsz a szövegbe, sok esetben teljesen átírod? – Mivel kortárs szerzőkkel dolgozom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy él a szerző, felhívhatom, írhatok neki, tudok vele kommunikálni, elmondhatom neki, hogy mi az elképzelésem, és jó esetben beleegyezik. A korrektség jegyében visszaküldöm mindig az átiratot, de például a Csodálatos vadállatoknál a szerző azt mondta, sokkal jobb lett, mint az eredeti. Egy teljesen más történet született. Tavaly ősszel jött ki a legutóbbi, a Zöld macska, a pandémia miatt viszont keveset játszottuk, idén ezzel zártuk az évadot. Azért szeretem a kocsmaszínházat, mert teljesen felrúgja a színházi konvenciókat, ami előnnyel és hátránnyal is jár. Hátránya, hogy színészként ilyen produkciók létrehozásában nem lehet kamuzni egy percig sem. Míg a színházban beül az ember, és végignézi az előadást akkor is, ha nem tetszik annyira, itt simán felállnak az emberek, elkezdenek sörözni, csattogtatni. Ha elveszíted őket egy másodpercre, vége. Megszűnik a kapcsolat. Előnye, hogy beszédmodorában sokkal nyersebb fogalmazást enged meg, bizonyos tematikákban közvetlenebbül kommunikál a nézővel, mint a színház. Sokkal lazábban, könnyedebben, több káromkodást megbírva, ami soha nem öncélú, hanem szándékos. A színház amúgy is megengedi a túlzást, a torzítást, hogy még jobban hasson az üzenet. – Tizenkét évvel ezelőtt kerültél az udvarhelyi színházhoz. Mit találtál akkor itt, és azóta mi változott, hisz még mindig egy fiatal színházról beszélünk. – Színházi léptékben az udvarhelyi színház most is fiatal. Csurulya Csongor rendező,az akkori művészeti vezető évfolyamtársam volt, többször hívott, és egyszer úgy adódott, hogy eljöttem Udvarhelyre. Nyitottság és tenni akarás fogadott, legalábbis vágyszinten, hogy legyünk jó, színvonalas, erős, szakmailag elismert színház. Persze az is relatív, hogy milyen a jó színház: a közönségnek vagy a szakmának kell megfelelnie. Akkor már foglalkoztam rendezéssel, tele voltam tervekkel, vágyakkal, nyitottsággal. Még mindig úgy érzem, kezdő színész vagyok, talán azért, mert folyamatos önkeresés van bennem, folyamatos éhség, hogy még több kell, még nagyobb mélység kell. A Tomcsa Sándor Színházban van igény arra, hogy legyünk bátrabbak, mélyebbek, merjünk többek lenni. Az őszinteségre, a szépségre, a vidámságra és fájdalomra való igény adott mindenkiben, ezért nem gondolom, hogy a közönséget csak vidám történetekkel lehet megfogni, hanem olyan pillanatokkal, érzésekkel lehet az emberekhez szólni, ami róluk, nekik szól. A csapatban megvan az igényesség, jó irányba, emberi színházcsinálás felé haladunk, ami tényleg elégtételt jelent számunkra és a nézők számára is. Sajnos volt egy-két olyan periódusom, amikor azt éreztem, el akarok innen menni, mert nem okoz már olyanfajta kielégülést sem szakmailag, sem mentálisan, sem lelkileg, amiért végigküzdöttem az életemet kisebb-nagyobb kanyarokkal, hogy erre a pályára kerüljek. Nyilván, nem feltétlenül csak a külvilág hibája, hanem az én belső vívódásom is. Fanatikus vagyok, nem tudok úgy dolgozni, hogy nem nyomom fullosan. – Hogyan vészelted át az elmúlt másfél évet, a karantént? – Engem szakmailag nagyon megviselt ez a karantén dolog, pont akkor rántották ki alólunk a talajt, amikor a március 15-i előadásra készültünk, és már a célban voltunk. Nagyon rendhagyó előadást találtunk ki, írtunk egy csomó zenét, szövegeket, és filmet is készítettünk. Tulajdonképpen egy nagy koncertet képzeltünk el, történelmi sétával Petőfi Sándor szemszögéből. A történet felölelte az 1848–49-es szabadságharc teljes időszakát, Petőfi verseit zenésítettük meg történelmi szövegekkel fűszerezve, meg hogy legyen valami kortárs elem is benne, különböző slam poetry versekkel egészítettük ki. Ehhez nyilván élő zenét képzeltünk el, a színészek szövegeket mondtak volna, a néptáncegyüttes vagány koreográfiát rakott össze, a Vox Gimiensis énekelt volna a háttérben. Ehhez egy nagyon érdekes film is készült. Amikor befordultunk a célegyenesbe, március 12-én leállt minden. Idén sem tudtuk bemutatni, talán majd jövőre. Az alkotás legvehemensebb részében kellett abbahagynunk, és ez nagyon megviselt. Az alkotó embernek nagyon rossz, ha kiesik az alkotás folyamatából. Muszáj mindig topon, edzésben lenni, a testi, lelki és szellemi kondícióra figyelni, mert egyébként nagyon gyorsan ki tud égni, le tud nullázódni az ember. Szerencsére sikerült így is néhány előadást elkészíteni. – Mivel készültök az új évadban, milyen előadásokat láthat a közönség? – A következő évadban nem rendezek, csak játszom. Az évad végén két előadást készítettünk elő, az egyik a Haramiák Florin Vidamski rendezésében, a másik Lendvai Zoltán rendezésében a Furcsa pár című vígjáték. Egy másik, izgalmasnak ígérkező kísérlet a Száll a kakukk fészkére című világhírű történet, amit Vladimir Anton adaptált színpadra. Anger Zsolt pandémia előtt elkezdett előadását is láthatják, a Kaisers tv, Ungarn futurisztikus víg­eposzt. 2022-re elkészül Alexandru Dabija Cím nélkül című előadása, de lesz mese és bábszínház is. – A Román Színházi Szövetség nemrég UNITER-díjjal ismerte el a Tomcsa Sándor Színház egyik előadását… – A pandémia alatt készítettünk egy filmet, Beckett Rövidek című írásaiból improvizáltunk kamerára. Ezzel az érdekes kísérlettel hoztuk el A legjobb televíziós/teleplay előadás díját.

Nagyálmos Ildikó