borús égbolt
Fesztivál-fazon
Írásomnak eredetileg a „kedvesség fesztiválja” címet szántam, ám végiggondoltam, hogy talán mégsem lehetek ennyire elfogult egy eseménnyel szemben, így amellett döntöttem, hogy nem minősítem és még csak meg sem nevezem azt az alkalmat, ami ezt a néhány mondatot életre hívta. De kezdjük az elején! Itt a nyár, és akármilyen furcsán, félig-meddig szabadultunk ki a járványügyi korlátozások alól, mindenki igyekszik maximálisan kihasználni a jó időt, a szabadságokat, a vakációt. A jónép bőszen böngészi a piros országok listáját, hová lehet még menni, honnan lehet még hazajönni karantén nélkül, melyik tengerparton hogy alakulnak a sörárak. Aztán elindulnak az „autók a tenger felé”. A mi kis tengerpartunk drága – érkeznek a felháborodott visszajelzések. A bolgároknál jó, közel is van, mehetünk is jó szomszédokként. Görögország vörös zóna, a török riviérát pedig erdőtüzek borítják pirosba. Így tervezni nem egyszerű. A családdal kereken másfél éve tologatjuk nyaralásunkat, pedig elhatároztuk, hogy most aztán megadjuk a módját, teljes ellátással, tengerparttal, repüléssel. Még most sem biztos, hogy sikerül elutazni, de hogy a nyár ne maradjon kirándulás nélkül, átruccantunk az egyik székelyföldi városba, ahol történetesen az erdélyi művészetek völgyének megszületését hirdették a szervezők. Volt a közölt programban minden: tematikus udvarok, sztárfellépők, eszem-iszom, látszott, hogy a legkülönbözőbb zenei és művészeti stílusok kedvelőire is gondoltak. Nosza, kinéztünk egy napot, jelesül a rendezvény másodikját, és nekiindultunk. Úgy okoskodtunk, hogy így a kezdeti lötyögés és a végén várható csúcslátogatottság is kikerülhető, mégis beleesünk a sűrűjébe. Nem is kellett csalódnunk! Mivel némi munka is vegyült a fesztiválozásba, regisztrációval kezdtük a napot. Mosolygós, barátságos, segítőkész szervezők fogadtak, minden fontos információt percek alatt megkaptunk, a szállás elfoglalása után pedig programfüzettel a kezünkben elmerülhettünk a fesztiválforgatagban. Meg is tettük, igyekeztünk kimaxolni a nekünk jutott időt. Könyvbemutató, kiállítás, koncertek, táncház, gasztroutca… Mindez bejárható közelségben. Egy-két óra múlva már teljesen otthonosan mozogtunk a programok és helyszínek útvesztőiben. Éjszaka az egyik legkülönösebbnek ígérkező koncertre toppantunk be. Alkalmunk volt hosszabban beszélgetni az egyik szervezővel. Gyorsan soroltuk élményeinket, lelkes beszámolónkat láthatóan jólesően hallgatta beszélgetőtársunk. Szót ejtettünk az emberek viselkedéséről is, ugyanis feltűnt, hogy a szervezőktől az önkénteseken, sajtósokon, fellépőkön át a büfésekig mindenki milyen kedves, segítőkész, azaz mondjuk úgy: normális. És ezen a ponton beszélgetőtársunk csak nézett csodálkozva. Egyszerűen nem értette, hogy egyáltalán miért jegyezzük meg ezeket. Mi meg azt nem értettük, hogy miért nem érti. Úgy látszik, vannak vidékek, ahol mindez mindennapos dolog. Mi meg kies városunkban örülünk, ha kapunk egy mosolyt a pincértől. Pedig olyan egyszerű volna, csak bele kéne vinni egy kis lelket, és mindennap megélhetnénk a kedvesség fesztiválját.
Farkas Endre
.jpg)
.jpg)
