Az állatvédelmet a legtöbben érzelmi oldalról közelítik meg, az állatszeretettel azonosítják, pedig manapság sokszor lehet hallani, hogy erkölcsi, gazdasági, sőt piacpolitikai indítékai is vannak. Az alábbiakban ezeknek különbségéről, illetve az állatok tényleges szükségletéről értekezünk. Az erkölcsi (morális) indítékok közé sorolják, hogy az állat érezni, szenvedni, örülni képes élőlény, komfortérzetének fenntartása tehát az ember erkölcsi kötelessége. A gazdasági indítékok csoportjába tartozik, ha az állat és környezete között felbomlik az egyensúly, a termék-előállítás ugyanis nem lehet gazdaságos,, mert ha a fajra jellemző viselkedési formákat bármivel – tartás, takarmányozás, bánásmód – „elnyomjuk”, rossz közérzet mutatói jelentkeznek (viselkedési zavarok, stressz jelei, élettani, szaporodásbiológiai paraméterek romlása stb.). Tehát végső soron a termelés, a termék-előállítás „látja kárát”. Másik szempont, hogy ma már a legjobban fizető piacokon a fogyasztó csak és kizárólag olyan termékeket hajlandó megvenni, amelyek előállításakor az állatvédelmi szempontok is érvényesülnek. A világ fejlettebb részén az állatvédelem már termékminősítési kategória. A politikai indítékoknál az európai harmonizáció ezen a téren is elengedhetetlen. Azok az országok, amelyek nélkülözik a jogi szabályozást, vagy az állatvédelemmel kapcsolatos szempontjaik nem közelítenek a nemzetközi egyezményekhez (például az EU állatvédelmi irányelveihez), saját magukat zárják ki a nemzetközi piacokról. A szakemberek körében lassan közhelynek számít, hogy állatvédelmet nem az gyakorol, aki az állat jólétéről, hanem az, aki annak jóllétéről gondoskodik. Ez a következő példával is jól illusztrálható: nem gyakorol állatvédelmet az, aki csikójának cifra istállót, napi simogatást, napi kockacukoradagot ad (jólét), de nem adja meg a legelő által a szabadságot (jóllét). A ló fűlegelő állat, az ezzel kapcsolatos magatartást, viselkedésformákat génjeiben őrzi, jólléte azt jelenti, hogy a fajra jellemző viselkedésformáit érvényesíteni tudja. Különösen az intenzív termék-előállításban tevődik fel a kérdés: az itt termelő állatok „termelőeszközök” vagy „élőlények”? Már a kettő szétválasztása is óriási hiba. Éppen a gazdaságos termék-előállítás, vagyis az ember legfőbb érdeke, hogy állatai­nak biológiai igényeit minél jobban kielégítse. Azt talán az állatvédők sem feltételezik, hogy például egy szakosított tehenészeti telepet azért hoztak létre, mert az állatokat direkt kínozni akarják. Ennek alapvetően ökonómiai indokai vannak. Ott, ahol az ökológia legalább olyan fontos, mint a műszaki-technológiai háttér, sokkal kevesebb a baj, állatvédelmi szempontból is. Azt kell vizsgálni, meddig lehet elmenni az ember által kialakított ökonómiai szempontokban, hogy azok megfeleljenek az állat érdekeinek is. Hol a határ? Meddig nem késztetjük az állatot a képességeit meghaladó alkalmazkodásra, mikor borul fel az egyensúly állat és környezete között? Nagy tévedés, amikor az ökológiai gazdálkodást kizárólag a természetszerűségre szűkítik le. Az ökológia ugyanis az élő szervezet és az őt körülvevő környezet kapcsolatrendszerével, a létfeltételek összességével foglalkozik, környezete pedig a szakosított telepen levő állatnak is van. Lényeges, hogy az „iparszerű” technológián (már az elnevezés is hibás) ne valamiféle lélektelen, gépies, mechanikus tevékenységet értsünk, az „intenzív” szó pedig ne a termelés bármi áron való növelését jelentse. Ugyanúgy persze a hagyományosság sem jelent feltétlenül visszalépést az extenzivitás felé, nem gond nélküli „paradicsomi” állapotot takar. Kétségtelen, minél „állatbarátabb” az állattartás, annál jobban kielégíti az állatvédelem igényeit is. Ehhez persze az is kell, hogy az állattartó telepek tervezésekor legalább annyi biológus legyen, mint mérnök, közgazdász vagy jogász. Az állatbarát állattartást, következésképpen az állatok komfortérzetét árutermelő telepeken akkor közelítjük meg legjobban, ha betartjuk az állathigiéniai követelményeket. Éppen a gazdasági állatokkal kapcsolatosan nem jelentéktelen kérdés az sem, hogy nemzedékeken keresztül érvényesülő környezet milyen mértékű adaptációt (alkalmazkodást) eredményez. Nyilvánvaló, hogy a szakosított telepen a borjúgenerációk komfortigénye más, mint a legelőn születetteké. A gazdálkodási formák közül nyilvánvaló, hogy az ökológiai gazdálkodás, ezen belül a biotermék-előállítás jobban megfelel, mint az integrált vagy intenzív termelési rendszer. Egyre sikeresebbek az úgynevezett alternatív termelési technológiák, ahol az állatvédelmi és ökonómiai szempontokat együtt veszik figyelembe, vagyis „állatbarátabb” környezetet alakítanak ki. Az eddigi európai állatvédelmi törvények minimum követelményei közé sorolandó a kényelem és védelem a tartásban, tiszta pihenőhely, legalább akkora férőhely, hogy az állat nehézség nélkül keljen, feküdjön, tisztálkodhasson. Minden olyan anyag, amellyel érintkezik, ártalmatlan, könnyen tisztítható és fertőtleníthető, érintésvédelmi szempontból pedig biztonságos legyen. Az állattartó épület szellőzése, a páratartalom, a hőmérséklet, a pormentesség minden évszakban feleljen meg az állat igényeinek. Legyen lehetőség a bélsár, a vizelet, az el nem fogyasztott takarmány rendszeres eltávolítására stb. A napi etetések, itatások száma feleljen meg az életkoruknak, a testtömegnek, a hasznosítási iránynak. A takarmány és az ivóvíz megfelelő mennyiségű és minőségű legyen. Ha a takarmányozás nem étvágy szerinti, az egy légtérben tartott állatokat egyszerre kell megetetni, nem mellékesen pedig jó, ha az ivóvízhez az állat bármikor hozzáférhet. Az állatok legalább látás, hallás, szaglás révén érintkezhessenek, a természetes viselkedésformák gyakorlásának minél több lehetőségéről kell gondoskodni. Megfelelő időtartamú természetes fény, jó padozat szükséges. Sérülések, betegségek megelőzése, gyors felismerése és kezelése elengedhetetlen, valamint a szükségtelen csonkító beavatkozások kerülése. Lényeges a vészhelyzetekre való felkészülés, e technológiai rendszereket pedig szükséges naponta legalább egyszer ellenőrizni. A borjak tartásával kapcsolatos állatvédelmi követelményekhez tartozik, hogy minden borjúnak születése után a lehető legrövidebb időn belül hozzá kell jutnia a föcstejhez. A borjakra tilos szájkosarat rakni, a szabályok értelmében pedig a szarvasmarha hat hónapos koráig tekintendő borjúnak. A csoportosan tartott borjak minimális fekvőtérnagysága 150 kilogrammos testtömegig 1,5 négyzetméter/db. Egyedileg tartott borjak bokszszélessége minimum 90 centiméter, illetve a marmagasság 0,8-szorosa. A bokszból előre és oldalra ki tudjon látni az állat. Nyolchetes életkor fölött a borjú csak akkor tartható egyedi ketrecben, ha az állatorvos igazolja, hogy gyógykezelési vagy viselkedési okok miatt kell elkülöníteni. A borjakat tilos lekötve tartani, kivéve a csoportosan tartottakat, legfeljebb egy óra időtartamig, de a lekötéshez használt anyag sérülést, fulladásveszélyt nem okozhat. Ahol mesterséges megvilágítás van, reggel 9 és délután 17 óra között olyan fényt kell biztosítani, mint a természetes fény.

Dr. Suba Kálmán állattenyésztő mérnök, falugazdász, Székely Gazdaszervezetek Egyesülete