A hó olvadtán, tavasz felé, amikor már kóbor szellők hancúroztak a szántóföldek felett is, élményt jelentett a határjárás. A tatárjárás pusztította Csíkszentmihály ősi településének, Cibrefalvának szakszerű feltárására a volt rezsimben nem volt lehetőség, a központi költségvetésből az ásatások támogatására nem lehetett számítani. Nem olyan „régészeti terepnek” számított, ahol tucatjával kerülnének elő „kontinuitást igazoló” relikviák. A települést 1694 telén a tatár hadak dúlták fel és gyújtották fel. A lakosság zömét lemészárolták, vagy rabszíjra fűzve hurcolták magukkal. Aki jóval többet szeretne megtudni e történetről, annak ajánlatos elolvasni Szőcs András és Szőcs Vince Csíkszentmihályról írt monográfiáját, amely a cibrefalvi történéseket is tartalmazza… 
Nos, a hajdanvolt település valóságos régészeti csemegének számít(ott). Számos olyan tárgyi bizonyíték került elő, melyek e hely lakóinak életvitelére szolgálnak bizonyságul. A mentőásatások nyomán feltárt tárgyat, nagy mennyiségű edény- és korabeli csempetöredékeket őriz a csíkszeredai múzeum.

Csíkszentmihály szülötte, néhai Szőcs Vince volt a mozgatója Cibrefalva régészeti feltárásának. Még inkább szorgalmas gyűjtője, aki a saját házában berendezett tájmúzeumban őrizte ezeket a hajdani udvarház romjaiból előkerült tárgyakat, melyek közül a legértékesebb darabok a figurális (alakos) kályhacsempék.

Ezt a részt azzal kezdtem, hogy a tavaszi vizek elvonulása után, érdemes volt járni a határt, hiszen az nyitott történelemkönyvként tárult fel, melyből sok mindent ki lehetett olvasni. A közeli szántóföldeken, az eke nyomán nagyon régi kerámiatöredékek, vaslepények kerültek felszínre, ezekből a hozzáértőbbek sok mindent kiolvashattak. Egy ilyen tavaszi határbejárásra kísértem el a múzeum akkori igazgatóját. A régvolt település felett, a Vár-tető alatt, ahol őskori kultúráknak nyomai is fellelhetők, tartottunk pihenőt. Jóízűen falatoztunk, a magunkkal hozott elemózsiából: a szalonna, kenyér, vöröshagyma elfogyasztását követően hátizsákomból előkotortam egy üveg jófajta vörösbort. – Milyen alkalomból? – kérdezett rám Pali bácsi. – Hát, csak azért, mert éppenséggel születésnapom van. Még évek múltán is felemlegette ezt a kellemes, élménydús terepbejárást.

Hazafelé szokás szerint, még az esti vonat érkezése előtt, felkerestük a vidék szerelmesét, Vince bácsit, aki mindannyiszor gyermekes rajongással fogadott. S mindig valami újdonsággal állt elő. Ő kimagasló példája volt annak, hogy a régi rezsim bekeményítése közepette is éltek olyan humánus személyiségek településeinken, akik az idők előre látó bölcseiként tevékenykedtek. Nem hőzöngtek „kutyabőrös” kivagyisággal. Meg is látszik ez azoknak a településeknek az arculatán, szellemiségén, egyedeinek fajtájához való viszonyulásán. Bár a kuláksors megkeserítette nemcsak az ő, családja életét is, s mindamellett bár „megkülönböztető figyelemmel” követték, mégis szülőföldjének élő lelkiismerete maradt. Az idő őt igazolta. Semmi sem tántoríthatta el attól, hogy kutakodó, amatőr néprajzosként is mentse a népi kultúra tárgyi és szellemi emlékeit. Hogyha más vidékeken (kivételek szerencsére bőven voltak/vannak) ilyen megszállottan gyűjtötték volna értékeinket, akkor településeinket fosztogató, értékeinket pénzért kiárusítók kevésbé juthattak volna szóhoz. Sajnos a rezsimváltás utáni években (főleg a kilencvenes évek elején) falvaink szervezett kifosztásának lehettünk tanúi. Valóságos „sáskahadjárat” folyt: festett bútorokkal, írott szuszékokkal s egyéb értéktárgyakkal megrakott furgonok furikáztak a legeldugottabb településeken. Olyan falvakban, ahol még fellelhetők voltak népi értékeink. Nagyobb odafigyeléssel, jóval több, az idővel egyre felértékelődő darab maradt volna helyben, nyomatékos bizonyítékként korábbi korok életvitelének igazolásához.

Ugyancsak emlékezetes születésnap volt akkor is, amikor azt „munkával ünnepeltem”. A restaurálóműhely asztalára, egy nagy méretű vaskori tárolóedényt helyeztem el, melyet célzatosan e napra hoztam rendbe, egészítettem ki, tettem közszemlére, s e köré helyeztem el az itókás poharakat, melyekből a kollégákkal koccinthattam. Szemeim folyton e „felépült” edényen gyönyörködtek.