Fecsegés helyett egy kicsit elrévedezem. Egyben arra gondolok, hogy révedezni nem azonos a révületbe eséssel. A nyelvészeti magyarázatok szerint a révedezik mindössze annyit jelent, hogy szótlanul, a külvilágról megfeledkezve az ember valamin elgondolkodik. Na, de máris tovább révedezem azon, hogy ez a szótlanul nem is illik az adott helyzetre, hiszen éppen a szavakat keresem hozzá. Révedezni szabad, az íróknak kiváltképp, de révületbe esni nem tanácsos nekik sem, mert aki révületbe esik, az egyféle öntudatlan állapotba sodródik. Akarja, vagy nem akarja, de megidézi a sámánlétet vagy éppen, hogy eleve sámánnak gondolja magát, azaz magyar néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok szerint táltosnak. Én mindenesetre pillanatnyilag azon révedezem, sőt próbálom kibogozni, hogy kik mi a csudát és főleg kiket tanítanak egy mai „hagyományőrző táltosiskolában”, amiről nemrég olvastam. Nyilvánvaló, hogy ez valamiféle felnőttképzés, ironikusan azt is mondhatnám, hogy szakképzés, de azt nem igazán sikerült megfejtenem, hogy a tanítványok önként jelentkeznek, vagy tanítóik kiválasztják őket, mint egyféle elit iskolában szokás. Bár azt hiszem, hogy egy ilyen „iskolában” a révület tanulása megterheli az önálló és tudatos gondolkodást, mindösszesen a józanság elleni merényletnek tartom, hiszen monoton hangú dobolás közben következik be, amikor „a táltosra az isten heve száll, illetve révületbe esését tűz mellett, gyakran a lángban füstölt tudatmódosító szerekkel segítve idézi elő”. Ezt az állapotot én egyáltalán nem tudom összekötni az alkotó gondolkodással, de még a laza viccelődéssel sem. A témáról olvasgatva találkozom Sólyomfi Nagy Zoltán nevével és versével: „Tüzet rakok, mellé ülök / Vörös fényben elrévülök… Tüzet rakok, körbe állom / Szemem előtt éber álom.” Ennél a verssornál megtorpanok, mert ha eddig érdeklődéssel és rokonszenvvel olvastam „a táltosok útját járó” költő vallomását, itt kénytelen vagyok kilépni a versből, vagyis a költői képből a valóságba. A körbeállom, mármint a tüzet, vajon képzavar, és csupán az állom–álom rím csalta elő? Egy szál magában ugyanis senki nem tud körbeállni semmit. Vajon nem elég költői, ha csak körbejárná, körbetáncolná a tüzet, mint teszik a sámánok és táltosok? Azt viszont például elhinném a költőnek, ha táltos révületében átölelné a tüzet. A költő teszi hiteltelenné a táltost, vagy a táltos a költőt? Az éber álom lehetne magyarázat, de én túlságosan földhözragadt vagyok. A révedezésem innentől már fecsegés a táltos-költő egyetlen verssora kapcsán, tehát nem a költő személyéről szól, akinek különleges életútja nyilvánosságot kapott az újságokban, és így szerezhettem tudomást róla én is. Tüzet rakni szép dolog, otthoniasságot is sugallhat, meg hát a táltos foglalkozási körébe is beleillő, de olykor a tűzoltás fontosabb. „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!” – írja József Attila. Tulajdonképpen most segít nekem József Attila, akinek költői létét nem határozza meg az Altató című verséből ez a sokat vitatott verssora, amelyben a juhász kizárólag az ő versében terelheti a vadakat, a valóságban soha, mégis hisszük neki, hiszen a költői álomban az is lehetséges, hogy egy hétköznapi kisember nemcsak juhnyájat, bárányokat, hanem ragadozó vadakat is képes egybegyűjteni és kedve szerint (jó útra) terelgetni. Mennyire szükségünk lenne ilyen táltos juhászokra! Egy korunkbeli költő-táltos tűzrakásának újsághíre viszont számomra azt a kérdést veti föl, hogy miért kell ezt dobra verni, netalántán megszokásból, hiszen ma szinte minden nyilvánosságot kap, a média és fogyasztói hajszolják a különlegességeket, és a dob amúgy is kötelező ismertető jele, eszköze a táltosoknak. Mindez azonban valósággal vonzza a következő kérdést: kinek jó ez, kinek használ? A klasszikus latin kultúrában cui bono, cui prodest? Annak a közösségnek, amely hisz benne? A tanítványok toborzásához, vagyis a folytonosság fenntartásához példaképnek? A híres Lucius Cassius, akit a római nép a legigazságosabb és legbölcsebb bírónak tartott, gyakran mondta az elbírálandó esetek értékelésekor, hogy azoknak jó, akik hasznot húznak belőle. Az első irodalmi megfogalmazását Senecának a Medea című drámájából ismerjük: „Akinek jól jött ez a vétek, éppen az követte el.” A kérdés és a válasz nem költői, nagyon is valóságos, évszázadok óta jogi vetülete is van, a rendőrségi nyomozás kiinduló pontja lehet a szóba jöhető gyanúsítottak nyereségvágya, a meggazdagodása, majd a leleplezéstől való félelme. A ma már egyre gyakoribb, nemegyszer életveszélyes oknyomozó újságírói tevékenység nemcsak bűnügyekre és/vagy közügyekre vonatkozik, hanem annak megfejtésére is, hogy valakiből hogyan és miért lett éppen az a híresség, akinek életútjára sokan kíváncsiak, na és kinek a hasznára vagy kinek a kárára szerepel a nyilvánosságban. Én hiába igyekeztem, nem jutottam közelebb sem a költői, sem a táltosi „révület” igazságához. Úgy jártam, mint Krúdy Gyula idegenvezető novellahőse: „Azoknak, akik a szülővárosába látogattak, elmondott mindent, amit a főtéri szoborról tudott. Azt tudta, hogy kik szoktak felmászni rá.” A szobrokba öntött szótalan, az örökkévalóságon révedező szellemek talán tudnak valamit mind a költői, mind a táltosi révületről. Választ arra is, hogy kinek jó, kinek használ.

Kozma Mária