Az úton elsőbbségért szirénázik a mentőautó, a mentősök nehéz felszereléseket, táskákat cipelnek, sietve térnek be egy-egy portára, illetve tömbházba, majd ugyancsak igyekezve haladnak a kórház felé. A hétköznapokban a legtöbben nagyjából csak ennyit látunk a mentősök tevékenységéből. Olykor csak a kíváncsibbak és bátrabbak tekintik meg a családtagjukhoz kiérkező egység életmentő munkáját. Szóval a legtöbben keveset tudunk a mentősök hétköznapjairól, ezért fotós kollégáim­mal két alkalommal is a Har­gi­ta Megyei Mentőszolgálat csík­szeredai munkatársaihoz csatlakoztunk. Elöljáróban csak annyit említek, már a riportút egyeztetése során gyógyítottak. Gyógyították azokat a „sebeket”, azaz a rossz tapasztalatokat, amelyeket bizonyos intézményeknél a sajtó képviselőivel szemben tanúsítottak, tanúsítanak.

Rendkívül nyitottan és támogatóan fogadták a felkérésünket. Munka- és tűzvédelmi felkészítő után, vasárnap éjszakai ügyelethez csatlakoztunk. Kedves mentős barátom gondoskodott arról, hogy ne tévelyegjünk a mentőszolgálat székhelyén belül, illetve ő is ellátott néhány tanáccsal, mire kell figyelnünk, hogyan ne akadályozzuk munkájukat. Közben ugyancsak jó élményt jelentett az is, hogy az éppen szolgálatos mentősök – akik este hét órától reggel hét óráig voltak ügyeletben – is rendkívül barátságosak, közvetlenek és nyitottak voltak. Szolgálatba érkezésükkor beöltöztek, majd megtörtént az úgynevezett váltás, amikor ellenőrizték a mentőautókat, felszereltségüket, feltöltötték a hiányzó eszközökkel és gyógyszerekkel. Mindezek után visszatértek a mentőszolgálat várakozó helyiségébe, ahol a diszpécsertől kapott hívásokat fogadják táblagépen, illetve mindegyiküknél van egy-egy szolgálati mobiltelefon is.

Jó hangulatú társalgásba elegyedtünk. Az ismerkedés után a banális helyzetekről, illetve a kihívást jelentő, durva balesetekről és a rendkívüli mentési akciókról beszélgettünk. Megtudtuk, banális esetnek számít, amikor hétvégén az éjszaka közepén azért riasztják a mentősöket, mert a városhoz közeli településen valakinek aftája lett. Mint mondták, az illető az éjszaka közepén azért háborgott, mert a sürgősségi osztályról nem vitték haza a mentősök. Ez utóbbi nem tartozik feladataik közé. Aztán szót ejtettünk az autós- és különböző munkahelyi balesetekről. A mentősök más-más súlyossági esetekkel találkoznak, ahol a beteg állapotának felmérése, stabilizálása az elsődleges feladatuk, többek között vérző sebeket látnak el, és az sem ritka, hogy leállt szívet igyekeznek újjáéleszteni. Miközben mindezekről szóltunk, illetve videót néztünk arról, hogy miként történik a szívmasszázs nyitott mellkasnál, jelzett a táblagép: súlyos esethez kell kiszállni, újjáélesztést kell végezni.

Az úgynevezett orvosos mentővel kellett kiszállni a helyszínre. Útközben különös érzés volt megtapasztalni, hogy váro­son belül 80–90 km/h-s sebességgel haladunk (sajnos vannak olyanok, akik nem mentővel, mégis ekkora sebességgel közlekednek), az autók lehúzódnak az úttestről, vagy nem…  Késő este lévén, nem szólt a sziréna, mindössze a lámpa villogott. A helyszínre tizenegy perc alatt érkeztünk. Ha szabad ilyet mondani, jó és megnyugtató látvány volt, hogy az eset súlyosságához képest a mentősök a lehető legnyugodtabban, nem kapkodva, mégis gyorsan, szakszerűen, hatékonyan, erejükön felül, a lehetetlennel is harcolva léptek közbe.

A mentőszolgálathoz visszatérve nagyjából az a folyamat ismétlődött, amely a váltáskor történt: a különböző veszélyes hulladék megfelelő helyre eldobása után a mentősök pótolták az elhasznált tűket, fecskendőket, gyógyszereket. Mindezek után bemutatták számunkra a mentőautón használatos gépeket, felszereléseket, elmondták, mit milyen esetben használnak, majd éjjel fél háromig beszélgettünk.
Másodjára a nappali műszakhoz csatlakoztunk. Ott-tartózkodásunk első félórájában máris sípolt a táblagép. Ezúttal is ugyanazzal a higgadtsággal és gyorsasággal, a város egyik negyedén átszirénázva érkeztünk a beteghez. Viszonylag közel tudtunk menni a tömbházhoz. Ez nem minden esetben lehetséges, jegyezték meg a mentősök, akik arról is beszéltek, gyakran rossz helyen parkoló autók miatt nem tudnak megközelíteni egy-egy helyszínt. Ez a munkájukat szó szerint is nehezíti, illetve a reakcióidőt is lassítja. A helyszínre kiérkezve, az érrendszeri problémákkal küzdő beteg állapotának stabilizálása után a pácienst a mentőhöz vezették, majd ápolásra kórházba szállították. 

Fizikailag és olykor lelkileg is nehéz, felelősségteljes munkát végeznek a mentősök. Ezt ritkán tudatosítjuk, és azt is, elsősorban rajtuk múlik, hogy hirtelen megromlott egészségi állapotunkból, baleset utáni sérüléseinkből felépülünk-e, illetve ha igen, milyen lesz az állapotunk. A mentősökkel való interakció­ink során rémültségünkben olykor egy köszönömre sem futja részünkről, pedig ők azok, akik a hetedik emeletről akár 60-65 évesen (a nyugdíjkorhatárnál nekik sem kedvez az állam) is lecipelik a beteget, mindeközben úgy, hogy biciklik, babakocsik akadályozzák őket, közben viszik magukkal a felszerelésüket, figyelik a beteg állapotát, ritkán, de viaskodnak az ijedt és követelőző családtagokkal. Esőben, hóban, viharban, jeges utakon, verekedések közepette, rendkívüli hangzavarban, azaz lehetetlennek tűnő esetekben és körülmények között is helytállnak. 

Jómagam négy év kihagyás után néhány hónapja ismét heti rendszerességgel beszédtechnika-órán veszek részt. Ott tanultam: „A hehezetes hangképzés főleg a zöngétlen k hangnál jelentkezik, például: khérem, khöszönöm. Itt a zár a szájüreg hátsó részén keletkezik, egészen közel a h-állást felvevő gégéhez, s a levegő nyomása teljes intenzitással hat a k hang felpattanó zárjára. Ez a hehezet néha már nem is h, hanem a nyelvvel képezett eh hanghoz áll közel.” A h hang szavakba illesztése, ahová nem szükséges: modortalanság és affektálás, de engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal a mentősök szavunkat, hehezetesen képezzem: ment(h)ősök, köszönjük!