A gyergyóalfalvi Petőfi Sándor Művelődési ház öltözőiben izgatott készülődés folyik: gazdagon díszített népviseletek, készülő hajfonatok és valami fennkölt várakozás előzi meg a Tamási Áron Székely Magyar Kulturális Egyesület tánccsoportjának vasárnap esti fellépését. 

Fogyatkozó közösség, erős szellem

Az 1961 óta létező egyesület a magyar kultúra egyik végvára a Vajdaságban, nemcsak a hagyományőrzésben, a gyökerek megtartásában segít, hanem egy olyan közeg, ahol a tagok a magyar nyelvet gyakorolhatják. – Hertelendifalván már nincs magyar osztály az iskolában, az évek alatt fokozatosan egyre kevesebben lettünk. Amíg volt igény rá, szerbül, szlovákul és magyarul folyt az oktatás, ma már nagyon kevés szülő él a lehetőséggel, hogy magyar nyelven taníttassa gyermekét, az 1–4. osztályban mindössze egy kislány tanul magyarul, minden más osztályban szerb nyelven tanulnak a diákok, az anyanyelvápolás választható tantárgy. Így a magyar nyelv gyakorlása és tanítása a helyi egyesület és az egyház feladata – mondta Kerekes Márta, a tánccsoport egyik vezetője a fellépésük előtti percekben. Ő még ahhoz a generációhoz tartozik, akiknek a tagjai óvodától negyedik osztályig magyar nyelven tanultak, ötödik osztálytól pedig bizonyos tantárgyakat is az anyanyelvükön sajátíthattak el. Kerekes Márta kiskora óta az egyesület tagja, akárcsak Nagy Mónika és Ömböli Attila: jelenleg ők hárman a mozgatórugói az egyesületnek és a hertelendifalvi magyar közösségi életnek. 

Élő történelem és a statisztika valósága

1883-ban a bukovinai székelyek egy részét az Al-Duna mentén lévő Hertelen­difalvára, Sándor­egyházára és Székelykevére telepítették, ahová magukkal vitték kultúrájukat, hagyományaikat,
szorgalmukat és mind a mai napig megőrzött székely nyelvjárásukat. A Pancsova községhez tartozó három település sorsa különbözően alakult: Sándoregyháza „esett el” leghamarabb, ott már két évtizede nincs magyar oktatás, Hertelendifalván mostanra jutottak oda, hogy egyetlen gyermek tanul magyarul a településen, míg Székelykevén, a bukovinai székelyek által lakott legdélebbi településen minden tagozaton magyar nyelven zajlik az oktatás, de az elvándorlás, a csökkenő gyermeklétszám veszélyezteti a magyar közösség megmaradását. 

– Talán mi vagyunk az utolsó generáció, akik továbbviszik a kulturális örökséget, a magyar nyelvet: ez nem nehézség és nem áldozat számunkra, mivelhogy bennünk él. Én óvodától negyedik osztályig jártam magyar intézménybe, ötödik osztálytól már nem volt magyar oktatás akkor sem. A középiskolát is szerbül végeztem, hiszen magyar középiskola Hertelendifalvától közel száz kilométerre lett volna legközelebb, s ha mind elmegyünk, ki fog táncolni? – teszi fel a költői kérdést Kovács Tibor, aki mesemondóként, táncosként vállal aktív szerepet közösségében. – Nagy eredmény, ha 8-9 pár színpadra tud lépni táncolni: ez a létszám most, a nyári időszakban kisebb a más elfoglaltságok miatt. Én óvodáskorom óta tagja vagyok a tánccsoportnak, Mártával és Mónival oktatunk is, s bár tartottam egy hosszabb szünetet – hét évig Ausztriában éltem –, most folytatom, új tagokat bevonva, törekedve arra, hogy a folytonosság és az utánpótlás biztosítva legyen – mondja Ömböli Attila. Sorbán Zoltán Székely­kevén él, ő szerencsés helyzetben volt, hiszen magyarul tanulhatott nyolcadik osztályos koráig, majd Nagybecskereken végezte a középiskolát, ugyancsak magyar nyelven, s a szerb nyelvű egyetemi képzés után Budapesten mesterizett. Meglátása szerint a magyar állampolgárság igénylése után tömeges elvándorlás kezdődött Székelykevéről is, Németországba, Ausztriába, Svájcba és Svédországba mennek többnyire, így az egykor színmagyar településen ma már alig hétszáz magyar él, és feleennyi szerb lakos. 

Lélekből jövő gondolatok

A táncosok lassan bejárják a színpadot, és elkezdődik a műsor: a bukovinai székelyek Al-Dunához való telepítésének 140 éves jubileumára emlékező összeállításban székely táncokkal, népdalokkal, bukovinai székely mesékkel varázsolnak meghitt hangulatot, könnyeket csalva a nézők szemébe. Ebben a műsorban a tánc nemcsak mozdulatok összerendezett sokasága, hanem maga a történelem, az érzelmek hullámzása, a kultúra megtartó ereje; az ízes nyelven elmondott népmese a tájhoz, a mindennapi élethez kapcsolódva hordoz tanításokat és a közösségi élet bölcsességét. 
– Ez a testvértelepülési kapcsolat egy építkezés, feltöltődés, a múlt újraalkotása, felidézése, és a nagyszülőktől hozott szekrénytitkok újragondolása, elbeszélése – fogalmazta meg gondolatait Hunyadi Irénke, a gyergyóalfalvi Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület vezetője, aki a kezdetekre visszaemlékezve elmondta: a gyergyóalfalvi Gál Veronika, a Petőfi-program egykori ösztöndíjasa révén alakult ki ez a kapcsolat, amely 2017 óta tart a két település között. 

Élő családfák, nagy találkozások

A műsor végén nagy találkozásokra kerül sor: csíkmindszenti lakos várja ölelő karokkal évtizedek óta nem látott vajdasági rokonait, s családja történetét kutatva újabb válaszokat talál kérdéseire.
– A családom Csíkszent­domokosról származott el a bukovinai Andrásfalvára, majd Hertelendifalvára: ükapám, Nagy Benjámin Thomka Károly lelkésszel közösen vett részt a székelyek Vajdaságba való telepítésében 1883-ban. Az ő kocsmájában zajlott a kulturális élet, ott volt az egyház imaterme, ott gyűlt össze a közösség: édesanyám abban a házban született Hertelendifalván, majd nagyapám halála után eladta a család, de ma is kocsmaként működik. Mi akkor Szabadka környékére költöztünk, ahonnan én később Magyarországra, majd Svédországba, végül Csíkmindszentre költöztem. Amikor megláttam a közösségi oldalon a műsor hirdetését, azonnal indultunk, hogy találkozzunk a rokonokkal, hosszú évek után pótoljuk a találkozásokat – meséli a családfáját kutató csíkmindszenti hölgy.
A történelmi-kulturális és nyelvi utazás után már csak egy kérdés maradt a hozzánk hasonlóan kisebbségi létben élő székelyekhez: hogyan tudják megmaradásukat biztosítani?  – A legfontosabb, hogy a szülő magyarul beszéljen a gyermekével. Még akkor is, ha a szerb nyelv könnyebben elsajátítható. Ez a mindennapok kihívása és feladata – állapítja meg Nagy Mónika.