Miután többféle próbálkozása is volt Gyer­gyó­szent­miklós önkormányzatának, hogy a téglagyári romák helyzetén változtasson, idén nyáron a Gyulafehérvári Caritassal kötött ez évre érvényes szerződést, hogy a romaintegráció terén tapasztalattal bíró szervezet segítsen a tényleges megoldáskeresésben. Így az elmúlt időszakban a Téglagyárnál szinte naponta láthattak két caritasost, Nagy Erzsébetet és Fazakas Szilárdot, akik nem segélyt vittek, hanem kérdezgettek, ismerkedtek a közösséggel. Hozzájuk szegődött Borbély András, az udvarhely-, csík- és gyergyószéki romaprogramokért felelős munkatárs, így kezdett körvonalazódni egy problématérkép, egy közösségiterv-vázlat. Az igényfelmérés részét képezte egy gyűlés is, amelyre a téglagyáriak voltak hivatalosak, a Caritas részéről pedig az illetékes munkatársak mellé megérkezett Récsei Mária, aki a marosszentgyörgyi, illetve Sándor István, aki a zetelaki roma közösségben szerzett többéves tapasztalatot, romaprogramban huszonöt éves régiséget. Szeptember utolsó napja, déli két óra. Az elágazásnál, ahol a Kárpátok utcai és téglagyári romák útja találkozik, most többnyire kiskorúak lézengenek, kíváncsiskodnak: – Gyűlésre jöttek maguk? Tudtuk, hogy érkeznek, de kevesen vagyunk itthon. Az emberek a pityókaföldben. A java a földben van, szokta mondani a székely fanyar humorral, de a Téglagyárnál esély van arra, hogy az otthon maradottak közül is kerüljön, aki igent mond a meghívásra. Egy kis unszolás, egy észbejuttatás, és máris érkeznek szépen sorban a képviselők. Egy édesapa, mögötte pár apróság, egy anya karon ülő kicsinyével s a szoknyájába kapaszkodókkal, aztán sihederek jönnek bakalódva. Az iskola kapuja záros, senkit nem zavar, ha elé helyezik le a padokat. A bejárást nem zavarja, mégis van, aki odébb, a kert tövében akar csak helyet foglalni. Hogy ő onnan is hallja, hogy ő itt most nem lényeges, mondja, s tán az is megfordul a fejében, hogy elég is, amennyi az úton átszűrődik a beszédből. Sokan jártak már errefelé, ígértek, s aztán továbbmentek. Kár beállni a kapuba, cserepadról is elég szemlélődni. Ha nógatnák, ellenállna, ha békén hagyják, lehet, egyszer csak közelebb húzódik. A körberakott padok is megtelnek, ott ül egymás mellett férfi, nő és gyermek, és Sándor István biztatására egymás után sorolják, mi az, amiből kevés van, mi az, amivel elégedetlenek, ami fáj… Aztán elő-előkerülnek jobbító javaslatok is, sőt akad, aki munkáját ajánlja fel, hogy egy cseppel az élet jobb legyen. Csendes szóval, választékosan beszél az asszony, majd szól a férfi, s a gyermekeknek is lehet itt szavuk. Egymásra figyelnek, s aki magához ragadja a szót, arra rászólnak, hogy eressze el. – 116 éves lenne a nagyanyám, s ő már itt született, a Téglagyárban akkor, amikor itt csak hat család volt – beszél egy középkorú férfi a helyhez való kötődésről és gyarapodásról, hiszen ma már négyszázötven körüli a lakosok száma. Ide is kötődnek, de el is kívánkoznak, mondják, olyan helyre, ahol ház van és udvar, az udvaron állatok, ahol nem egymás nyakán élnek, de tudják, hogy a Caritas nem segélyt hozott, birtokot sem fog osztogatni. Éles elmével szól rá társaira egy férfi: ne soroljanak sok problémát, ha kevesebb a szó, több marad meg belőle. Azért a hat után még egy hetedik kerül, ami sürgősen megoldandó, és ezek mindegyike alapszükséglet, Maslow piramisának a legeslegalja. Gyorssegélyhez szoktak, most azt kérik tőlük, a változáshoz ők is adja kézzel, unatkozva könnyebben megtalálható a készben a hiba. A helyben lakó küzdje le, ha kényelmesebb lenne a készre várni, a kintről érkező legyen segítő, de ne legyen buksza, maradjon ember, aki a Téglagyárnál is az emberrel áll szóba. Ott, a gyűlés alatt egymással szemben ült a caritasos Récsei Mária, aki gyerekeit otthon hagyta és a cifrarokolyás asszony, aki épp megszoptatta kicsinyét. Anyaságról váltottak pár szót. Az egyik oldalon ott ült Sándor István kollégánk Udvarhelyről érkezve, hogy bemutatkozáskor kiderüljön, a jelenlévők közül, akinek legnagyobb tekintélye van és eszes felesége, szintén a Sándor István névre hallgat. Mintha ugyanaz zajlana mindkét közösségben: a gyermekek kíváncsiak, a sihederek bakalódnak, vannak ellenállók, és olyanok is, akik a cserepadról szemlélődnek, vannak tömören beszélők és szószaporítók. Vannak, akik hálátlanok, akik hibát kapnak a készben, és vannak, akiknek két hete ígérték, hogy fél óra múlva lesz megoldás, vannak csalódottak és remélők, jobb életről álmodók. A Sándor Istvánok egyike jegyezte meg: – Ha annak idején gyermekként bármelyikünket kitettek volna kéregetni, mi is a készt várnánk, az ember számunkra sem lenne más, mint buksza. Minden ember lehet vérszívó, de megfelelő támasszal juthat egyről a kettőre úgy is, hogy kopik a saját körme is. Lehet határt húzni, de a falnak mindkét oldala fal. Lehet jól segíteni, olyanformán, amiből mindenkinek haszna van. Erre az igénylést huszonöt felnőtt, a gyűlés résztvevői jelenlétükkel aláírták.

Balázs Katalin