Hálás vagyok a sorsnak, mert ez volt az ötödik olimpiám, ráadásul a harmadik nyári és az első a Covid óta, amely nézők előtt zajlott, maszkok és koronavírustesztek nélkül. És milyen jó volt újra hallani a szurkolást és látni a telt házas lelátókat, na igen, ez mind hiányzott Tokióból és Pekingből. Párizs visszaadta mindezt, és a franciákra lehet mondani sok mindent, de tény, hogy élnek-halnak a sportért. Aki nem jutott be egy-egy meccsre, az a sarki kocsma teraszán, állva követte az eseményeket. De még a tömegközlekedési eszközökön is csak bámulták a közvetítéseket a mobilokon. Ha egy francia sportoló vagy épp a válogatott valamilyen sportágban szerepelt, megállt az élet… nem számított az sem, hogy mondjuk vívóverseny van: a páston egy magyar és egy japán vív, a francia közönség egyszer csak rázendített a Marseillaise-re. Mindezt azért, mert Léon Marchand épp megnyerte a 200 méteres vegyesúszást. Amiben szintén kimagaslót nyújtottak a házigazdák, azok a helyszínek voltak. Egészen elképesztő látvány tárult a szemünk elé a Grand Palais-ba lépve, az Eiffel-torony lábánál lévő strandröplabdapálya valóságos gyöngyszem volt, de a Concorde téren és a versailles-i kastélyparkban is csak tátottam a számat. 2016-ban a riói olimpián a Copacabana strandröplabdahelyszíne vett le a lábamról, hát most Párizs több helyszíne is csodás volt. Hogy dicsérjem még egy kicsit a franciákat, a tömegközlekedés is kiválóan működött. Igaz, nekünk, újságíróknak fárasztó volt követni az útvonalat, mert egy-egy helyszínre másfél-két óra alatt jutottunk el, úgy, hogy közben villamossal, vonattal, metróval, busszal utaztunk. Figyelni kellett a váltásra is, emiatt nem volt idő pihenni, és bizony ilyenkor visszasírtam a shuttle járatokat, amikor közvetlenül jutottunk el egy-egy helyszínre, közben meg szundítottunk egyet a buszon, vagy épp a munkánk egy részét készítettük elő. Hát a párizsi metrón ez felejtős volt, hisz néha heringparti volt a tömeg miatt. Sokat hallottuk a környezetvédelmi szempontokat, amire hivatkozva nem volt, mondjuk, légkondi, hát ez sem teljesen igaz. Nagyon is volt légkondi, például a Grand Palais-ban olyan kegyetlenül eresztették, hogy konkrétan egy jégverem volt. Teljesen értelmetlen módon használták, de a kézilabdacsarnokban is fagytam meg párszor. Mindezt úgy, hogy kajak-kenun meg a hőguta környékezett, mert ott aztán az égvilágon semmi sem volt, még a napernyővel is fukarkodtak, pedig a mixzóna egy nyílt területen volt, ahol bizony nem egy sportoló lett rosszul a melegben. Biztonsági szempontból minden klappolt, egy pillanatra sem éreztem magam veszélyben, pedig az előrejelzések nem voltak biztatóak. Párizs viszont drága város, sem az éttermi, sem a szállásárak nem voltak barátságosak. Érdekes volt megtapasztalni például az öttusa után egy Saint Cyr nevű kisvárosban, hogy milyen olcsón tudtunk falatozni. Értem én, hogy olimpia, és le kell húzni a turistát, de sem Rióban, sem Pyeongchangban vagy Tokióban nem tapasztaltam ilyen fokú lehúzást, mint a francia fővárosban. Mindez azonban eltörpül azon sok élmény, adrenalinbomba és öröm mellett, amit nekem nyújtott ez az olimpia. Három hét alatt annyi mindent láttam és annyi inger ért, hogy még egy héttel az esemény záróünnepsége után sem bírom feldolgozni. De ha ki kellene emelni egyet, akkor egyértelműen David Popovici és Kós Hubert aranyfutamát mondanám kapásból. Ahogy kedves emlék marad a szívemnek Molnár Ede félresikerült bringaversenye, Miklós Andrea elődöntőbe jutása 400 méteres síkfutásban vagy épp a kajakos lányok felhőtlen öröme miután kiderült, hogy két magyar egység is érmes lett. Az, hogy Tótka Sándor és Nádas Bence megkönnyezték a „fehér aranyat” sokatmondó. Mondjuk, számomra az is elégtételt jelentett, mikor egy-egy sportoló azzal tisztelt meg, hogy felismert vagy épp hozzám jött előbb nyilatkozni, mert ugye mi nemcsak akkor követjük őket, ha csúcsra érnek vagy olimpián szerepelnek, hanem akkor is, ha a GipszJakab kupán úsznak a Csíki Csobbanóban. Becsüljük meg sportolóinkat, tiszteljük meg őket eredménytől függetlenül, hisz Pierre de Coubertine is azt vallotta: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!”