Végtelen téli sivatagok vigyáztak ránk, amíg beszélgettünk – a Téli rege című tárlat fotói. Készítőjük, Balási Csaba fotográfus, vállalkozó február 24-én töltötte a hatvan évet. – A tél és különösképpen február nagyon fontos számomra, nemcsak azért, mert ekkor születtem, hanem mert nagyon szeretem a téli sportokat, síelni járok, erdőre járok, lelkendezni, hogy itt a tél. Igaz, most már én is várom a tavaszt, de azért minden évben jól fog, ha a tél kedvez a fotózásnak: rengeteg a csúcsfény, rengeteg a csillogás-villogás, és vihar után, ha kibújik a nap, újra csodálatos hatásokat láthat az ember. – A tárlat fotói hol készültek? – Leginkább Európa magas hegyeiben. – Hegymászással is kacérkodik? – Nem, csak addig, amíg jó nekem a fotózás, nem sportszerűen. Általában úgy jön össze, hogy az ember kimegy a hegyre, aztán a téma az ugyanolyan, mint a vadászat, a téma csalja az embert egyre fennebb. Az ember sokszor olyan helyekre is elmegy, ahol még nem járt, s a kíváncsiság űzi előre. Például tíz évig jártam Franciaországba, egy alkotótáborba, és onnan mintegy hatvan kilométerre volt a Mont Blanc, ahová többször is elmentünk, persze az út nagy részén felvonóval, és aztán a csúcsot meghódítani gyalog, mert nekem nem az a teljesítmény, hogy felérek-e a csúcsra, hanem, hogy számomra izgalmas témát találjak. – Ha azt kérdezném, mi a foglalkozása? – Az embernek a foglalkozása mindig az, amiből él. Én gépészmérnök vagyok, vízkezelési technikából élek, tehát ez azt jelenti, hogy minden rossz vízből technológiai vizet, jó minőségű vizet tudok előállítani különböző italgyáraknak, kazánoknak. Vízkezelő rendszereket tervezek. Ez a szakmám, ebből élek. Emellett van egy olyan hobbim, ami gyermekkoromtól végigkísérte az életemet, és ez a fotózás. Ha meg kellene élnem a fotózásból, biztosan képes lennék ebből is megélni, viszont ha ebből kellene, hogy megéljek, akkor sokkal kevesebb időm lenne arra, hogy művészi fotókat készítsek. Akkor a fényképezés profitorientált kellene legyen. De jelen esetben számomra ez nem egy szempont. Ha egy kiállítást rendezek, azt azért rendezem, mert az nekem tetszik, van egy elképzelésem, van egy tervem, egy projektem, amely mentén végigviszek dolgokat. Az sem titok, hogy az ember ebből is próbál profitot teremteni, mert egy ilyen kiállításnak a megszervezése elég nagy pénzbe kerül. Ugyanakkor számomra teljesen idegen, hogy önkormányzatoknál, különböző hivatalokban kilincseljek, letérdepeljek magas rangú politikusok előtt, és könyöradományként próbáljak koldulni alapokra, kiállításokra. Kerülöm a közpénzt, annak ellenére, hogy ma garmadával költik különböző csatornákon kultúraszervezés címén… – Térjünk vissza a kezdetekre. Csíkszeredában született 1957-ben... – Szüleim pedagógusok voltak: édesapám matematikatanár, édesanyám tanítónő, és van egy elektro­mérnök öcsém. Matematika osztályba jártam a mostani Márton Áron Gimnáziumban, és filmoperatőr szerettem volna lenni. Abban az időben, a kommunizmus alatt csak Bukarestben volt operatőrképzés, évente egy vagy két hely, s arra gyakorlatilag a miniszterek gyermekei kerültek be. Tizenkettedik osztályra tudatosodott bennem, hogy nincs esélyem ott egyetemet végezni, ezért döntöttem Iași mellett – akkoriban ott a magyarokat jól fogadták. Be is jutottam ötödik-hatodiknak, elvégeztem az egyetemet, mellette több lapnak fotóztam némi zsebpénzért, kiállításaim is voltak. Egyetem után a traktorgyárhoz kerültem, a reklámosztályt vezettem négy-öt évig. – Mikor vett először fényképezőgépet a kezébe? – 1965-ben. Ennek egy különleges sztorija van. A szüleim elmentek otthonról, egyedül hagytak kisgyerekként. Édesapámnak egy harmonikás fényképezőgépe volt, kinyitottam, de nem tudtam összecsukni, s mikor tudtam, hogy hamarosan hazaérnek, egy kalapáccsal megoldottam a problémát, és összecsuktam. Utána következett a megfelelő megrovás, de ezzel indult az én fotós tevékenységem. Édesapám ezt a gépet megjavíttatta, és ez lett az első fényképezőgépem, ezzel kezdtem fotózni. Zeiss IKON típusú fényképezőgép volt, megvan most is a gyűjteményemben. Ezután, ha sikerült összegyűjteni nyolc lejt, arra mindig filmet vettem. Akkor nyolc lej nagy pénz volt, mert egy tanári fizetés olyan 500-600 lej körül lehetett a 60-as évek elején, és ha karácsonyra kaptam két tekercs filmet, már nagyon jó ajándéknak számított. [caption id="attachment_46004" align="aligncenter" width="2600"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Miért épp operatőr akart lenni? – Abban az időben, pionír koromban, több fotós és filmes táborban is megfordultam. Olyan barátságokat sikerült kötnöm, amelyek életre szólóak lettek. Hangosított mozgófilmeket készítettünk, amiket ma is meg lehetne nézni, olyan minőségben gyártottuk. Jártunk nemzetközi fesztiválokra, országos fesztiválokra is ezekkel a filmecskékkel, s úgy tűnt nekem, hogy a film sokkal érdekesebb, mint a fotó. Aztán a tévének is jó pár éven keresztül filmeztem és videóztam, de egy adott pillanatban már nem kötött le a videó. Házi eszközökkel abban az időben nem lehetett kiváló minőséget elérni, óriási gondok voltak az átmásolással, rengeteg minőségvesztés volt, ezért is untam bele a dologba, aztán fotóztam, erre rátettem az életem. – A traktorgyárnál is filmezett... – 1989 előtt a traktorgyárnak én vezettem a reklámosztályát, és nem titok, egy olyan igazgatónk volt Benkő Sándor személyében, aki mindenféle újításra és minden újra kapható volt, így vásároltunk a gyárnak – megfelelő engedélyekkel és hosszas utánajárás után – egy VHS videóstudiót. Akkor már 1986–87-et írtunk, úgyhogy még három-négy évig tevékenykedtünk, aztán kiléptünk a traktorgyártól. – Mit örökített meg a régi Csíkszeredából? – Nem kifejezetten Csíkszeredát akartam megörökíteni – egyetlen kivétellel, mert amikor a Virág utcát bontogatták, akkor azt végigfényképeztem, de akkor is egy koncepció mentén, Ablakok címen, amivel egy Megéneklünk Románián első díjat is kaptam, mert nem látták, hogy miről szól. Akkoriban nagyon burkoltan kellett fogalmazni, s aki a sorok között nem tudott olvasni, az nem értette, hogy miről van szó. – Meddig dolgozott a Traktorgyárban? – Én 1990. március 1-jén már kiléptem a traktorgyártól. 1989 végén ott tartottam, hogy ha a forradalom nem tört volna ki, akkor elmentem volna Németországba, ahol munkahely várt. 4500 alkalmazottja volt a traktorgyárnak, és Csíkszeredában a legtöbb műszakilag magasan képzett ember a traktorgyárban dolgozott, utána pedig a Hamerocknál. Mára mind a két vállalat megszűnt. Ez az egyik legfájóbb számomra. Miért pont a Székelyföldön szűntek meg azok a vállalatok, amelyek megélhetést, felkészültséget biztosítottak az itteni lakosoknak? Nekem ez a nagy problémám. S miközben minden apróságért felelősségre von embereket a DNA, azokat, akik tönkretettek és ócskavasba eladtak olyan gépsorokat, amikkel ma is lehetne minőségi termelést folytatni, soha senki nem vonta felelősségre. Vajon miért? Nem azért fáj nekem, hogy nem vonták felelősségre, hanem, hogy ez lett az eredménye, amit látunk. – Elsők között hozott létre a rendszerváltás után önálló vállalkozást, a Syrinx Kft-t. Mi motiválta? – Talán egyéb nem is fogalmazódott meg bennünk, csak az, hogy jól akartunk élni. Mert láttuk, hogy a posztkommunista országokban mik történtek és, hogy azok az ismerőseink, akik hasonló helyzetben privatizáltak, hova jutottak. Felmértük, hogy sokkal jobb lesz vállalkozónak lenni, mint beosztottként dolgozni egy nagyvállalatnál, amelyeknél abban az időben egyéb sem volt, csak hogy „váltsuk le az igazgatót!”, „válasszuk meg a következő igazgatót!” Anarchia volt, tulajdonképpen, a kapus választotta az igazgatót. Úgy véltem, hogy annyira kilátástalan a helyzet, hogy nem rosszabb és nagyobb a rizikó az sem, ha vállalkozni fogunk. Bebizonyosodott, mert azóta is ebből a vállalatból élek. – Mivel foglalkozott kezdetben a Syrinx? – Dizájnnal és reklámmal foglakoztunk abban az időben Botár Lászlóval, a korábbi traktorgyári kollégámmal együtt, akivel létrehoztuk a kft.-t. Az első nagy tervünk a parajdi sóbányának a fajátékaira vonatkozott, és ezek ma is láthatóak a sóbányában. 1990-en márciusában bejegyeztettünk egy szövetséget is, amelyikben Nagy Ödön is benne volt. A legelső székhelyünk a forradalom után a megyeházában volt – mert akkor nagy volt a demokrácia, mindenkinek adtak egy-egy szobát, aztán kirúgtak onnan és a megboldogult polgármester barátom, László Pali segített rajtunk, ő javasolta, hogy béreljük ki a Vigadó emeleti részét. Megnéztük, borzasztó volt, galambok járkáltak, az ablakok betörve, a tetőn imitt-amott már folyt be a víz. Kiadta nekünk a mozivállalat. Pontra tettük, beköltöztünk, utána hosszas harc következett, mert normális körülmények között el kellett volna, hogy adják nekünk, de nem adták el, annak ellenére, hogy több mint hat évig az egész épületet béreltük, nem csak az emeletet, 3000 márka nagyságrendű havi bérekkel. Mindenki csak búsulta a sajtóval az élen, hogy megy tönkre az épület, de minket soha meg nem kérdeztek, hogy mennyit fizettünk be. A nyilvántartásunk szerint durván 270 000 euró bért fizettünk be a mozivállalatnak, amiből mondhatni semmit vissza nem fordítottak az ingatlanra. – Évekig működtette a Petőfi utcai galériát. Erre hogyan emlékszik? – Béreltem a helyiséget, szerettem volna megvásárolni, de mindig azt a választ kaptam, nem lehet... 16-18 évet működtettem, Erdély minden fontos képzőművészét elhoztuk Csíkszeredába saját költségen, és kiállítottak a galériában. Elég nagy festménygyűjteményem van, ez is motivált, hogy működtessem, de ha kiszámoljuk, ha abból a pénzből, amit én oda havonta beletettem egy ember fizetésére, bérleti szerződésre, fűtésköltségeknek a kifizetésére, négyszer ennyi képet tudtam volna vásárolni, mint amennyit ajándékba kaptam. Így állunk gazdaságilag. – Úgy tudom, Ön őrzi Nagy P. Zoltánnak, a Hargitánál és a Hargita Népénél készített fotóanyagát... – Igen. Egyszer Zoltán megjelent nálam, hogy felszólítást kapott, ha nem hozza el sürgősen a filmeket, kidobják a szemétbe. Mondtam, semmi gond, elhozzuk. Így történt. Ömlesztett anyag, kilencven százalékára nincs ráírva, hogy mikor, milyen eseményen készült. Ha most átnéznénk, talán ötven százalékát tudnám azonosítani, de azt is csak azért, mert abban az időben, 1980-tól 1989-ig a szerkesztőségben gyakorlatilag házibútornak számítottam, annyit jártam Zolihoz. – Az Ön sokoldalúságához még hozzátartozik, hogy évek óta a Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. – Ez az egyetlen hivatalosan elismert, közhasznú társaság, amelynek törvény szabályozza a működését. Ezt ismeri el a kormány, az állam, de sajnos nem ad pénzalapot rá. Tehát gyakorlatilag ugyanolyan gittegylet, mint a vállalkozók szövetsége, éppen azért, a törvény meghatároz jó néhány funkciót, amit be kellene, hogy töltsön ez a kamara, de pénzalapokat egyáltalán nem rendel melléje. – További tervei? – Szeretnék fotózni, a világot körbejárni még jó néhányszor, minél több olyan alkotótáborban részt venni, ahol igaz barátokkal találkozom. – Mit érzett most a születésnapi kiállítás megnyitóján? – Eljött mintegy 120–140 ember, ami Csíkszereda szintjén egy elég nagy szám, főleg, hogy a kiállításmegnyitó szombat este 6 órakor volt, amikor nagyon sok családnak más programja van. Jó érzés, de ugyanakkor egy nagy szomorúság töltött el, mert a jelenlévők mind 45 évesnél idősebbek voltak. Egyszerűen lesújtó, olyan körülmények között, hogy Csíkszeredában művészeti iskola van, hogy Csíkszereda önkormányzata közpénzből több mint 50–80 képzőművészt, zenészt tart el, nem beszélve a színházról és a népi együttesről… Az emberben feltevődik a kérdés, hogy ha ez a generáció már fentről fogja nézni a hegycsúcsokat, akkor itt a földön ki fog ide eljönni és ki fogja nézni az alkotásokat? 1980-ban volt egy kiállításom Csíkszeredában a régi kultúrház kistermében. A megnyitó egy vasárnap délelőtt 11 órakor vagy 12 órakor volt, s annyian eljöttek, hogy kint az úton is álltak az emberek. Akkoriban mintha jobban éheztek volna a kultúrára. Vagy már csak 45-től 80-ig éhezi a kultúrát, aki még itt maradt?! Daczó Katalin