Fiatal orvosokat bemutató sorozatunk ezúttal rendhagyó: páros interjúnkban dr. Stekbauer Kincső intenzív terápiás és altató szakorvossal, valamint férjével, Stekbauer Zsombor közgazdásszal, a kórház beruházási osztályának vezetőjével beszélgettünk. Egyikük sem csíkszeredai, a sors és a nyitottság mégis úgy hozta, hogy most már Csíkszeredában képzelik el a jövőjüket. Kislányukkal majdnem másfél évvel ezelőtt költöztek ide, és úgy gondolják, jó döntést hoztak. Közös bennük, hogy mindketten úgy érzik: Csíkszeredával a szakmai fejlődés és az itthon maradás, a szülőföldön való segítés mellett döntöttek. – Kincső, hogyan lett önből intenzív terápiás és altató szakorvos? Stekbauer Kincső: Parajdi szü­letésű vagyok, Szovátára, a Domo­kos Kázmér Iskolaközpontba jártam középiskolába, matematika–informatika szakra. A középiskola után sikeresen felvételiztem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, de egyébként már óvodáskoromban eldöntöttem, hogy orvos szeretnék lenni, úgyhogy gyakorlatilag végig kitartottam ezen elhatározásom mellett. Az egyetem alatt újszülöttgyógyász szerettem volna lenni, aztán az utolsó két éven intenzív terápiával kapcsolatos tudományos munkákat állítottam össze, akkor tetszett meg nekem a szakág, és döntöttem végül mellette. A rezidensképzést Marosvásárhelyen kezdtem, és ott dolgoztam addig, amíg Csíkszeredába nem költöztünk. Ezen időszak alatt egy évet gyermeknevelési szabadságon voltam. Mielőtt végleg idejöttünk volna, az orvoshiány miatt már vállaltam ügyeleteket a csíkszeredai kórházban is, és örömmel fogadtak. Nem szívesen maradtam volna Vásárhelyen, mindig is kisebb, csendesebb városban képzeltem el a jövőmet, olyan helyen, ahol a család is központi szerepet kaphat. Amikor elkezdtem ügyeletezni, még dr. Demeter Ferenc igazgató úr ajánlotta fel nekem és a férjemnek is az itteni munkalehetőséget. – Zsombor, ön honnan érkezett Csíkszeredába? Stekbauer Zsombor: Én marosvásárhelyi vagyok, ott születtem, nevelkedtem, minden iskolámat ott végeztem, úgyhogy gyakorlatilag másfél éve szakadtam el a várostól. Közel tíz évig dolgoztam kórházi asszisztensként, ez idő alatt végeztem el az egyetemen a közgazdaság szakot, a mesterképzés után pedig elgondolkodtam, hogy felhagynék az asszisztensi munkával, és szakmát váltanék. A váltás nem ment olyan könnyen, de amikor Demeter igazgató úrral az ideköltözésünkről beszélgettünk, akkor felmerült annak a lehetősége, hogy a közbeszerzési osztályon vállaljak munkát, amelynek a vezetői pozícióját is megpályázhattam. Akkor már Kincsőnek adott volt a lehetőség, hogy az intenzív osztályon dolgozzon, úgyhogy azt mondtuk, belevágunk. Szeretem a várost és a munkát is. Vannak nehézségek, de annál nagyobb a sikerélmény, amikor megoldunk valamit. – Hogyan ismerkedtek meg? Stekbauer Zsombor:Teljesen véletlenül. Ugyanabba a társaságba jártunk, mivel nekem majdnem az összes barátom az orvosi egyetemen tanult. Egy olyan buliban ismerkedtünk meg, amelyikre egyikünk sem ment el szívesen. Úgy indult a kapcsolatunk, hogy nem tudtuk, mi lehet belőle. Stekbauer Kincső: Egyáltalán nem gondoltuk, hogy egyszer párt alkotunk. Gyakorlatilag egy jót beszélgettünk aznap este, ami aztán többször megismétlődött. Idén lesz egyébként 11 éve, hogy megismerkedtünk, és hat éve vagyunk házasok. Azóta született egy kislányunk, Szonja, aki idén lesz négyéves. – Mivel jár a közbeszerzési osztály vezetése? Stekbauer Zsombor: Gyakorlatilag pályázatokat írunk ki. Mivel a törvény nemrég változott, módosultak a szabályok, és mindennek a beszerzésére pályázatot kell kiírnunk, tehát nemcsak orvosi eszközökre, hanem bármire, ami a kórház működését biztosítja orvosi és adminisztratív szempontból. A munka azért nehézkes, mert tavaly év közepéig szakemberhiányunk volt. Aztán érkezett hozzánk két személy, így most már könnyebb. Folyamatosan pályázatokat írunk, összhangban a beruházásokkal. Tavaly sok munkánk volt, idén is nagyjából hasonló volumenű beruházásokra számítunk. – Melyik a legjelentősebb közbeszerzés, amelyre most a kórház készül? Stekbauer Zsombor: Milliós nagyságrendekről beszélhetünk, körülbelül 5 millió lejt kifejezetten orvosi eszközökre szánunk. Ezek maximális értékek – keretszerződéseket kötünk, egyelőre egy-egy eszközt vásárolunk, de a jövőben még lehetőségünk lesz ugyanezen a procedúrán belül újabb adásvételt lebonyolítani. Ennek az az előnye, hogy nem kell a közeljövőben ugyanarra az eszközvásárlásra új pályázatot kiírnunk, hanem néhány évre megkötjük a keretszerződéseket, és ez idő alatt a licitek nyertesétől vásárolhatunk. – Mit tapasztalnak, miben más a csíkszeredai kórházban végzett munka, mint amit Marosvásárhelyen megéltek? Stekbauer Kincső: Mindenképp pozitívum, hogy fiatalok a kollégák, akiket már Vásárhelyen, a rezidensképzés alatt megismertem. Szintén pozitívum, hogy az esetek komplexitása szinte ugyanolyan mértékű, mint Vásárhelyen – nagyon kevés esettel találkozunk, amit itt nem tudunk megoldani –, ugyanakkor azért itt nincs akkora hajtás. Ott sokkal hosszabb a műtéti program, az intenzív terápián pedig sokkal több beteg fekszik. De a hosszabb ideje Csíkszeredában dolgozó kollégák elmondása szerint azért itt is egyre sűrűbb. Főleg azért, mert most már több a szakorvos, új szakterületek jelentek meg, ezáltal a mi munkánk is gyarapodott. A megyéből az idegsebészeti beavatkozást igénylőket mind ide irányítják. Ugyanebből a zónából az összes súlyos baleset – mellkas- vagy idegsebészeti beavatkozást igénylő – sérültje ide kerül, és ezek az esetek mind érintenek minket is. Pozitívum továbbá, hogy a munka mellett értékes időt tudunk tölteni a családdal is. A levegő minősége pedig összehasonlíthatatlan a vásárhelyivel. Azt is hozzá kell tennem, hogy a nővérem és családja itt lakik, így könnyebb is volt a beilleszkedés, albérlet- és óvodakeresésben sokat segített, mert hirtelen költöztünk ide: körülbelül három hetünk volt arra, hogy megszervezzük a költözést. Stekbauer Zsombor: Én még magamat is megleptem – pozitív értelemben –, hiszen eleinte tartottam ettől: milyen lesz, amikor idejövünk, hiszen előtte 32 évet éltem Vásárhelyen. De szerintem egész jól vettem az akadályt. Tény, hogy más a város, Kisebb, csendesebb, de szeretem a hangulatát. – Milyen előnnyel jár az, hogy a kórház szolgálati lakást is biztosított Önöknek? Stekbauer Kincső: Elsősorban jóval kifizetődőbb itt lakni, mint hagyományos albérletben. Másodsorban pedig a munkahelyünk is itt van a közelben. Volt, hogy a testvérem meglátogatott, és kérdezte, hogy nem zavaró, hogy ilyen közel van a kórház. Azt válaszoltam neki, hogy egyáltalán nem, mivel mi nem úgy tekintünk a kórházra, mint a laikus ember: mi itt éljük le az életünk jelentős részét, hiszen az ébren töltött óráinknak több mint felét ott töltjük el. És minthogy legyen egy hatalmas tömbház vagy bevásárlóközpont a közelben, akkor már inkább a kórház. Nekem a közelsége biztonságérzetet ad. Nem idegenkedünk a kórházi környezettől. – Hosszú távon képzelik el a jövőjüket Csíkszeredában, vagy azért jöhet olyan ajánlat, ami miatt elgondolkodnak azon, hogy máshová mennek? Stekbauer Zsombor: Jelenleg úgy gondoljuk, hogy nekünk itt helyünk van. Szeretjük, mindkettőnknek tetszik. Szonja is beilleszkedett az óvodába, és ő is nagyon szereti itt. Stekbauer Kincső: Nagyon sokáig úgy gondoltuk, hogy elmegyünk külföldre. Nemcsak a pénz miatt, hanem egyebek miatt is. Aztán miután megszületett Szonja, megváltozott a véleményünk, főként az enyém. Lehet, hogy külföld több pénzt ígér, a kórházak is felszereltebbek, viszont pici gyereket kivinni idegen országba nagyon nehéz lehet. Hogyha nem az anyanyelvén beszélnek körülötte, az sok hátránnyal jár. Az rendben van, hogy otthon magyarul beszélünk, de írni, olvasni csak akkor tudna, ha otthon megtanítjuk. Kicsit elborzadtam, amikor belegondoltam: a mi magyar leányunk ne tudjon magyarul írni, olvasni? Fontos nekem az is, hogy anyanyelvemen gyakoroljam a hivatásomat. Semmi problémám az idegen nyelvekkel, sem pedig az idegenekkel, de nem szívesen mentem volna olyan országba, ahol nem tudnám megkérdezni az idős nénitől a búját-baját. Engem a szívem inkább idehúzott, mint külföldre. Mondtam is Zsombornak, hogy próbáljuk meg itthon. És éppen akkor adódott a csíkszeredai munkalehetőség, amikor ezen gondolkodtunk. Örvendek, hogy idejöttünk. Szeretem a munkaközösséget, és látok fejlődést a kórházban. – Miben nyilvánul meg a fejlődés, amelyet tapasztal? Stekbauer Kincső: Elsősorban – ahogy már említettem – abban, hogy a sebészeti szakágak kezdtek terjeszkedni. Most már nemcsak általános, hanem mellkas-, ideg- és szájsebész is van, lesz plasztikai sebész, ha jól tudom, akkor valamikor az elkövetkező években jön gyereksebész is. És a nőgyó­gyászok is egyre többen vannak. És ezek csak a sebészeti szakágak. Még emellett ott van a belgyógyászat, több kardiológus is idejött az utóbbi időben. Ők mind fiatalos lendülettel érkeztek. – Úgy érzi, hogy a csíkszeredai kórházban is megvan a lehetőség, hogy szakmailag fejlődjenek az orvosok? Stekbauer Kincső: A saját szakmám szempontjából szerintem majdnem ugyanúgy lehet fejlődni, mint a vásárhelyi klinikán. Ott lehet, hogy több esettel találkoznak, viszont a mi fejlődésünk hozzáállásfüggő, tehát le kell ülnöm, el kell olvasnom a legújabb tudományos munkákat és cikkeket, útmutatókat. Ezek azok, amelyek előrevisznek. De például minden érzéstelenítési technikát, amit a vásárhelyi klinikán alkalmaznak, mi is el tudjuk végezni. Csak egy-két kivétel van: mivel itt nincs intervencionális kardiológia, a súlyos szívinfarktusokat itt nem tudják kezelni. Meg az olyan eseteket is továbbküldik, amire tényleg nincs szakember. Vannak helyzetek, amelyek meghaladnak minket, mint intézményt. – Zsombor, hogyan látja a kórház fejlődését gazdasági szempontból? Stekbauer Zsombor: Egy év távlatából még nem tudok sok mindent mondani, viszont látható a fejlődés. Nem ismertem a kórház korábbi helyzetét, de amit látok, tapasztalok, az megegyezik a Kincső véleményével: emberállományban és gépállományban is jól fejlődünk. Az elmúlt évben is történtek beruházások, és idén is várhatók. Most új projekteket írtak ki, európai alapokat készülnek lehívni, korszerűsítik a sürgősségi osztályt, helikopter-leszállópályát létesítenek. Gazdasági szempontból igenis fejlődik a kórház. – A kórház vezetőségének egyik kitűzött célja az intézmény 2-es kategóriába történő besorolása. Távoli vagy közeli ez a cél? Stekbauer Zsombor: Ehhez nem tudok érdemben hozzászólni, nincs elég ismeretem hozzá. De azt tudom, hogy bizonyos ellátási szakok létrehozása elsődleges szempont. Ha azok megvannak, hozzájuk kell rendelni bizonyos tevékenységeket, adott kritériumok és pontozási rendszer szerint. Jelenleg tehát azért dolgozunk, hogy legyen, amit pontozni. Ha ezeket egyszer megteremtettük, fel kell fejlesztenünk a szükséges szintre. És ez persze még több lehívható pénzt jelentene a kórház számára. Márk Boglárka