Siklódy Ferenc grafikusművész: Tamási Áron az az írónk, aki fantasztikus humorérzékkel tudott a székelységről szólni, és annak problémáihoz közelíteni írásaiban. Kiemelkedő ugyanakkor az a misszió is, amit egész életén keresztül vállalt, hogy megpróbálta megtalálni és meghatározni a székelység helyét az összmagyarságban és a nemzetközi szintéren egyaránt, s tette mindezt egy zűrös történelmi helyzetben.

Dr. Makó Zoltán, a Sapientia egyetem csíkszeredai karának dékánja, a gazdaságtudományok tanszék professzora: Egy mondat jut rögtön eszembe, ha Tamási Áronról kérdez, pontosan nem tudom idézni, de a lényeg az, hogy mindenki valahol otthon érzi magát. Ha a gyermekkoromra gondolok, akkor pedig maradandó emlékként él bennem az az osztálykirándulás, amikor felkerestük Tamási szülőházát, és ott a testvére fogadott bennünket és beszélt az íróról. Ez valamikor a 80-as években történt. Diákként mélyen elmerengtem azon, hogy milyen egyszerű falusi környezetből emelkedett ki, ez motiválóan hatott rám. Lőrincz József, a székelyud­varhelyi Tamási Áron Gimnázium nyugalmazott magyartanára, Tamási monográfusa: Úgy tartjuk, Tamási Áron a székelység legnagyobb írója, hozzáteszem, versenyezhetne ezért a címért Nyirő József is, aki egyébként az ő mestere volt. Amikor ugyanis 1912-ben Tamási Áron megnyerte a Keleti újság novellapályázatát és Kolozsvárra utazott, hogy átvegye a díjat, Nyirő József, az újság szerkesztője az átadás után szóba állt a fiatal íróval, és elmondta neki, hogy szerinte mi lenne egy tehetséges, fiatal író feladata a Trianon után újraszületett magyar irodalomban. Tamási be is tartotta Nyirő elvárását, a székelyföldi falukép, szülőfaluja és a hagyományok leírásával új színt hozott az egyetemes magyar irodalomba. Stílusa és nyelvezete hasznosan építette az összmagyar irodalmat. Ladó Ágota művészettörténész-muzeológus: Nekem nincsen egységes képem Tamási Áronról, nem tudom, hogy ez hiányosság, vagy éppen ellenkezőleg. Élmények és tapasztalatok szempontjából is mást jelentenek az olvasmányaim, a farkaslaki emlékház, a Tamási Áron Színház, a kontextusból kiragadott, közhelyessé vált mondatok, vagy ugyanazok a mondatok ott a regény végén. Az Ábel a rengetegben című regényt az emeletes ágyunk tetején olvastam, akkor még nem nagyon értettem, hogy mit jelentettek errefelé a húszas-harmincas évek. Most, hogy a Tamási-képnek erre az összetettségére és töredezettségére gondolok, elképzelném, hogyan nézhetne ki ez egy kiállításon.   Kelemen-Kiss Rozália könyv­kereskedő: Nekem az jut hirtelen eszembe, hogy amikor ötödikes- hatodikos voltam, ízületi reumával kínlódtam, és az orvos javasolta, hogy vigyenek ki egy esztenára gyógyulni. Keresztapámék a pottyandi erdőben kaszáltak és tíz napra oda engem kiküldtek, és éjszakánként gyógynövényes zsákokon aludtam. Nappal ismerkedtem az erdővel, és mentem vízért a forráshoz, ha elküldtek, de sokszor féltem egyedül, és mindegyre az Ábel jutott erről eszembe. Nem azt mondom, hogy szinte megéltem mindazt, amit Ábel, de sok mindent belőle igen, esténként például habos tejet ittam, és hallgattam a kaszások viccelődését. A saját élményeim révén pedig még jobban meg is értettem Ábelt. Ma azt mondják a fiatalok, hogy az Ábel uncsi, ingerszegény, de én nem tudom, hányszor olvastam el…   Molnár Vilmos író: Tamási prózája örömpróza: egyszerűen örömet okoz olvasni és felolvasni novelláit, regényeit. Még akkor is, ha nem mindig nevettető dolgokról szólnak. A Tamási által virtuóz módon alkalmazott székely nyelvjárásban folyton felbukkanó játékos szófordulatok, ironikus és önironikus megfogalmazási módok alkalomadtán elviselhetőbbé tudják tenni a sanyarúságot is. Egy magából kifordult világban képesek megteremteni az otthonosság érzését. Mostanában jelennek meg olyan írások, amelyeknek a szerzői próbálnak székelyeskedni, de csak külsőségekben, mesterkélten. A székely göregáboroskodás fényévekre van Tamási stílusától. Figyelmesebben kéne őt olvasni, nem leragadni a külsőségeknél.   Dr. Csedő Csaba orvos, Csíkszereda volt polgármestere: Büszke lehet az a nép, amelyiknek ilyen írója van. Nagyon sokat olvastam tőle. Van egy kis faragott székely kapum, és annak a boltívében tartom a Tamási-köteteimet a Domokos Pál Péter-kötetekkel együtt. Különösen a novelláit szeretem, a gazdag nyelvezetét, és azt, ahogyan a székelység gondolkodásmódját, jellemét bemutatja. Szeretem, mert politikai üzenetet is hordoznak, és az itthon maradásra bátorítanak. De nagyon szeretem az Ábel trilógiát, az Énekes madarat, a Bölcső és bagolyt is. Tudom, hogy Nagy Imrével jó barátságban volt, tőle sokat hallottam Tamásiról, és talán édesapám is Nagy Imrénél találkozott vele személyesen. Színdarabjai közül legutóbb húsvétkor a Csalóka szivárványt néztem meg – ma is óriási sikerrel játsszák a darabjait, és úgy gondolom, jó volna, ha az iskolában többet foglalkoznának a műveivel, és a színházaink is gyakrabban műsorra tűznének Tamási-darabot.