Mihályfalvi Gábor hídépítész végzettségű csíkszeredai vállalatvezető, vállalkozó, a Huron Kft. ügyvezető igazgatója, a csíki hulladékgazdálkodás korszerűsítésének egyik frontembere április 2-án töltötte a hetven évet. A nyugdíjas vállalkozót életéről, munkájáról faggattam. A hosszas beszélgetésből részleteket közlünk. [caption id="attachment_88013" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – 1949. április 2-án születtem Marosvásárhelyen. A szüleim Marossárpatakon éltek. Édesanyám, Mihályfalvi Anna tanítónő, édesapám, Mihályfalvi Gábor tanító, iskolaigazgató volt. Édesapám 1968-ban elhunyt, édesanyám nevelésében maradtunk a két és fél évvel fiatalabb húgommal együtt. A középiskolát Marosvásárhelyen végeztem. Érettségi után út- és hídépítészeti technikumba jelentkeztem, ami a későbbiekben az almérnöki fokozatnak felelt meg. Államvizsgáztunk, és annak függvényében, hogy ki milyen átlagot ért el, rangsorolták a diákokat. Én, elég magas médiával, elsők között tudtam választani, így Sepsiszentgyörgyöt választottam. – Miért választotta éppen az út- és hídépítészetet? – Anyagi gondokkal küzdöttünk, fontos volt, hogy mielőbb munkába álljak. Az ismeretségi körben volt aki út- és hídépítészettel foglalkozott, és nekem megtetszett a szakma. Főként az vonzott, hogy olyan munka, aminek látható, látványos és tartós – akár 100-200 évet is fennálló – eredménye lehet. Ezért választottam a technikumot. – Mi volt a kedvenc tantárgya? – Szerettem volna rádió-elektrotechnikára menni Temesvárra, de a pénzügyi helyzet nem engedte meg. Már középiskolás koromban rádióamatőrködtem. Hívójelem is volt, adó-vevő készülékem, a középiskolás fizikatanárom, Boda Ferenc szerettette meg velem. Egyébként kezdetben a Papiuba jártam, aztán végül a Bolyaiban érettségiztem. – Mire emlékszik legszívesebben sepsiszentgyörgyi éveiből? – Három évet dolgoztam a megyei út- és hídépítészeti igazgatóságnál, építőtelepen. Kovászna megyében öt híd építkezésénél voltam jelen, a Sugásfürdő felé vezető utat is az én időmben építettük, akárcsak a szerpentineket Barót irányába. Időközben megnősültem, a volt nejem itt dolgozott Csíkszeredában, és követtem őt, így 1973 júliusában jöttem át Csíkszeredába a Megyei Út- és Hídépítészeti Igazgatósághoz. – Milyen feladatok várták az új munkahelyén? – Az első hat hónapban a technikai osztályon dolgoztam, az engedélyeztetések voltak rám bízva. Állandóan terepre jártam, ezeket az engedélyeket kellett láttamoznom. Később kineveztek a megyei útügy főlaboránsává. Az útügynek hat alegysége volt: Csíkszereda, Csík­csi­csó–Madéfalva, Szentsimon, Gyer­gyóditró, Székelyudvarhely és Székelykeresztúr. Az aszfaltozóállomásokhoz mindenütt kis laboratórium tartozott, ahol az anyag hőmérsékletét, szuroktartalmát kellett vizsgálni. Közben én is képeztem magamat, és hat év alatt, amíg főlaboráns voltam, komoly szaklaboratóriumot sikerült felállítani. Svájcból hoztuk be a prést, amivel letörtük az aszfalt- és betonkockákat, és vizsgáltuk az aszfalt keménységét. Elvégeztük a betonpróbákat, elkészítettük a betonrecepteket. Akkoriban a megyei útügy nagyon sok hidat épített. Én magam részt vettem a kobátfalvi, az oklándi híd, fenyédi háromnyílásos híd és a remetei nagyhíd építésében. Hat év után, 1980 januárjában kineveztek építkezésvezető beosztásba a csicsói–madéfalvi aszfaltozó állomáshoz. Mint építkezési terület, karbantartásilag hozzánk tartozott Karcfalva, Szentdomokos, Balánbánya, Csíkrákos, Csíkszentmihály, Lóvész, valamint a Csíkszereda–Szentlélek, a Csíkszereda–Csíkszentgyörgy, illetve a hargitafürdői útszakasz, és a Gyimesekben a Hidegség. A körzetemben is sok hidat építettem: a csíkrákosi hidat a Rákos-patakon, a hidat Csíkszentmihály központjában, a Kis-patakon szintén. Ajnád és Lóvész között van egy híd, amit szintén én építettem, Göröcsfalva és Szépvíz között két híd a Szépvíz-patakon, Csíkszeredában a Somlyó patakán és a Gyimesekben is vagy hét hidat. Természetesen, nem egyedül végeztem ezeket a munkálatokat. – Mai napig figyeli esőzésekkor, hogy valamelyik hidat érintette-e? – Már nem figyelem. Ezek a hidak 0,5–1 százalékos biztosításra voltak tervezve. Ez azt jelenti, hogy 100 vagy 150 évben egyszer lehet olyan árvíz, amelyik veszélyezteti. De inkább 200 évre tervezték, a vízhozam függvényében. Úgyhogy nem kell féltenem ezeket a hidakat. A rákosi híd volt az utolsó, amelyiknél már nem tudtam a korlátot befejezni, abban a fázisban maradt, amikor onnan eljöttem, 1999-ben. – Miért jött el az útügytől? – Akkoriban történt, hogy megyei tanácsi határozattal háromfelé osztották a korábbi útügyet. A pénzt másképp osztották fel, sok vesztesége volt minden alegységnek. Mind kevesebb és kevesebb pénzt kapott a csíki útügy, és én láttam, valamerre lépni kell. Korábban erős vállalat volt, 280-300 alkalmazottal. Közben a fiaim már Magyarországon tanultak, és a nagyfiam felfigyelt arra, hogy Csíkszeredában ki van írva licitre az utcák takarítása. Elmagyaráztam neki, hogy ehhez gépek, szállítóeszközök kellenek, öntöző-, seprőkocsikat kell beszerezni. Végül egy tehetős magyarországi barátjával közösen jelentkezett a licitre, ők nyerték meg a pályázatot. A fiam egy járművet vásárolt Magyarországon, és azt átalakíttatta kompaktorrá, amelynek hátul volt a behordó lapátja. Megvettek egy régi billenőkocsit – „baszkulántot” –, amelyet Medgyesen átalakítottak öntöző-, locsoló- és seprőkocsivá. Azonkívül vásároltak egy seprő-porszívógépet. S ezzel a három géppel s vagy 25-28 emberrel elindult a tevékenység. A fiam felkért, hogy legyek a cég ügyvezetője. Én elvállaltam, és három hónapig még az útügynél is dolgoztam, de nagyon nehéz volt az a három hónap, és ott hagytam az útügyet és átmentem a Huron Kft.-hez. – Ez nagy váltás volt az életében... – Óriási váltás. Előbb a lakásomon volt az iroda, majd a fiam megvett egy garzonlakást irodának, felvettünk könyvelőket és más alkalmazottakat. Nem nyolcórás munka volt, hanem tizenkét órás vagy annál is sokkal több. Egy évvel később beszálltunk a hótakarításba is, egy ideig a Hamerock révén. Miután a fiaim hazajöttek, átvettük a hótakarítási munkálatokat is a város területén. Közben minden jövedelmet a fejlesztésre fordítottak, így amikor a városi tanács meghirdette a licitet a hulladékszállítás modernizálására, arra is sikerrel jelentkeztek. Ezt a vállakozást már nem lehetett a negyedik emeletről irányítani. Bérbe vettünk egy lakást a Brassói úton, s oda költöztettük át a céget. A személyzet 98 főre emelkedett, és a gépparkot is kellett gyarapítani, így felépítettük a cég székhelyét. A Huron Kft. a fénykorában 22 önkormányzattal kötött licitet követően hosszú távú szerződéseket. Végül az AVE tett egy üzleti ajánlatot – ők már azelőtt Udvarhelyen tevékenykedtek − a Huron Kft. felvásárlására. – Akkor sem volt részvényes? – Nem. Az volt a feltétel, hogyha kiszállunk, többet nem tevékenykedünk ezen a vonalon. Végül megegyeztek, és a céget eladták. – Hány év után? – Kilencévi tevékenység volt az utcahálózat takarítása és 5-6 év a hulladékszállítás. – Hatalmas fejlődés volt a kilenc év alatt. Önnek mint ügyvezetőnek nem fájt egy kicsit? – Volt egy olyan egyezség az AVE vezetőségével, hogy legkevesebb egy évet minket megtartanak a cég vezetőségében, hogy tanítsuk be az ő embereiket. És az alatt az egy év alatt mi más tevékenységnek próbálunk nekifogni. De ez nem így történt. Amikor lejárt az átadási határidő, egyik óráról a másikra tudomásunkra hozták, hogy nem mehetünk be többet az udvarra. Személyes dolgaink is maradtak ott. Mi onnan akkor eljöttünk. Lévén, hogy korábban az útügynél a kettes munkacsoportban dolgoztam, kihasználtam, hogy korhatárcsökkentést kaphatok, és nyugdíjba mentem. – Vezetői tapasztalatokat a kommunizmus alatt is gyűjtött, de hol tanult meg vállalkozni? – Az 1990-es években végeztem egy menedzserképző tanfolyamot, amelynek végén diplomatervet kellett készíteni, s bár a vizsgakor éppen kórházban voltam, én nyertem meg a pályázatot, s az én államvizsgatervem volt a legjobb a tanfolyam 18 résztvevője közül. Egy üzleti terv volt arról, hogy miként kell egy céget felépíteni és fejleszteni. Díjként pedig elnyertem egy új cég alapításához szükséges összeget, akkor alapítottam a Hardrum Kft.-t, amely az útügy vonalán tevékenykedett volna, de közben be kellett fagyasztanom, mivel a Huronnál dolgoztam. Amikor a Huront megvásárolta az AVE, akkor az én cégemet átadtam a fiaimnak, és ők építkezésekkel kezdtek foglalkozni. – De Ön végül nem ment egészen nyugdíjba, mert azután ismét találkoztunk hulladékgazdálkodási kérdésekben, Csíkszentsimonban.... – Egy évet voltam nyugdíjban, de akkoriban nyert az Alcsík Kistérség európai uniós pályázatot hulladékválogató üzem felépítésére. 95%-ban el is készült, de ügyvezető igazgatóra volt szükségük, s felkértek, hogy vállaljam a tevékenység beindítását. Így lettem a cég vezetője, és szinte négy és fél éven keresztül tevékenyedtem ott. Időközben alaptőkét növeltek, beszállt a megyei tanács és a csíkszeredai tanács is, így az EcoCsíkkal kötött szerződést a város az AVE helyett, a székhely pedig felköltözött a Goscom épületébe. Én pedig betöltöttem a nyugdíjkorhatárt, s úgy véltem, 44 év elég volt a munka mezején, ideje megpihennem. – Mi jelentette pályafutása során a legnagyobb elégtételt? – Volt elégtételem mindegyik munkahelyemen, az útügynél, és az EcoCsíknál is, de leginkább a Huronnál, aminek a fejlesztésében részt vehettem. De most már pihenni szeretnék, várom az unokákat, s inkább velük foglalkozok. – Van egy gyönyörű kertje... – Igen. Fitódba költöztem, és az udvart beültettem gyümölcsfákkal. Van közte barack, szilva, cseresznye, meggy, alma, körte, szőlő. Elvégeztem egy gyümölcsfaoltási tanfolyamot, sikeresen végzem az oltásokat, rendszerint jó termésem van. Hatféle szőlő van a kertemben, és bort is készítek belőle. – Mi jöhet még? Milyen tervei vannak? – Tanácsadóként segítek a fiaimnak, de az unokákkal akarok foglalkozni – négy unokám van, és jön az ötödik –, tanítani őket kertészkedésre, horgászatra, kirándulni velük... útba igazítani mindegyiket a hajlamának megfelelően. – Egészségileg jól van? – Nem panaszkodom. – Úgy látom, Ön egy boldog ember... – Igen. Köszönöm szépen! Daczó Katalin