Túl gyakran hallom ezt a mondatot, iskolában, játszótéren, ismerős gyermekes családoknál. Nevelési helyzetben, amikor valami olyasmit csinál a csemete, ami nagyon nincs a felnőttek ínyére, kapásból jön a szégyelld magad, a hogy lehetsz ilyen és az elegem van belőled. És mindezeket gyakran felemelt ujjal, felemelt hanggal mondja az apa, anya, nagyszülő, pedagógus, akivel szemben ott áll a megszeppent vagy dühös, szomorú, elkeseredett gyermek.
Tudunk ennél többet is mi, felnőttek, ha tehetetlennek érezzük magunkat egy helyzetben, s a gyermek, a tanítvány nem elképzeléseink, elvárásaink szerint szól, mozdul, tesz valamit, vagy éppen nem szól, nem mozdul, nem tesz semmit. Ilyenkor könnyedén előkapjuk a jelképes tarsolyunkat, s csak úgy szórjuk belőle a címkéket: lusta vagy, rendetlen, nemtörődöm, irigy, gyenge, lelketlen, agresszív, koszos, figyelmetlen, neveletlen, idétlen, buta, pofátlan, ügyetlen stb. Gyakran azzal sem törődünk, hogy még ki hallja, ki látja a rekcumozott személy megalázását.

Megszégyenítés és megalázás
A megszégyenítést és megalázást legtöbbször tudattalanul, önkéntelenül használjuk mi is, anélkül, hogy a szavak hatása mögé néznénk. Sokan most magukban már magyarázzák is: elrettentő céllal, a jobbá nevelés céljával teszik ezt a felnőttek, nem akarnak ők rosszat, csak hisznek abban, hogy a szégyen és a megalázottság annyira rossz, hogy a jövőben igyekszik elkerülni a hasonló helyzeteket a csemete. Talán... De közben mit tesz a növekvőben, érésben, kibontakozóban lévő személyiséggel a szégyen – ami az egyik legfájdalmasabb emberi érzés – és a megalázottság?
Feldmár András, a széles körben ismert magyar származású kanadai pszichológus azt mondja, hogy „igenis fel lehet nevelni úgy egy gyermeket, hogy soha nem szégyenítjük meg. Ugyanakkor, Kelet-Európában meg a Balkánon az egész kultúra, iskolarendszer azon alapul, hogy megszégyenítik és megalázzák a gyermekeket”.

Rombol, nyomot hagy
A pszichológiai kutatásokból, de a szépirodalomból is jól tudjuk, hogy a szégyen rombol, a sokszor megalázott ember nem vagy csak óriási nehézségek árán tanulja meg újra felemelni a fejét, határozottságot, erőt mutatni, saját magát nyíltan felvállalni, képviselni, láttatni, megvédeni. Ha megszégyenítnek vagy megaláznak, azzal minket utasítanak el, saját egyéniségünktől, tőlünk fordulnak el. Ez a fájdalom mindenkinek a belső értékes magját érinti, s ha sokszor érinti, lenyomatát ott is hagyja az alakuló emberen. Ezek a helyzetek károsan hatnak az önértékelésre, az énkép alakulására, lassan a megszégyenített, megalázott gyermek maga is elhiszi, hogy nem szerethető, haszontalan, és úgy is kezd működni, a megbélyegzés beépül a saját magáról alkotott képbe.

Ne a személyt, hanem a tettet
Mennyivel másabb, ha nem az egyénre, hanem csak a tettére tekintünk rosszallóan, szólunk rá határozottan, netán dühösek is leszünk. Hatalmas különbség van aközött, hogy a tettet ítéljük-e el, vagy magát az embert, egy cselekedetre vagy annak elmulasztása miatt haragszunk, de nem az embert minősítjük. Például felborít egy vázát a gyermek, amely darabokra törik. Rámordulhatunk, hogy mennyire ügyetlen és kétbalkezes vagy (minősítünk), de mondhatjuk azt is, hogy ez egy baleset volt, tényleg sajnálom a vázát, de gyere, takarítsuk össze együtt, nézzük meg, hogy meg tudjuk-e ragasztani, és ha lehet, máskor figyelj oda jobban (ez a cselekedetről szól). Hasonló helyzetben mi melyik viszonyulást éreznénk elviselhetőbbnek?
Szóval, ha nem adta oda a biciklit a testvérének, azért még nem irigy és érzéketlen, ha elfelejtette leírni a házi feladatot, attól még nem lusta vagy tehetetlen. Ideális esetben meg kéne vizsgálni, hogy vajon miért viselkedik a gyermek éppen így, mi van a tett vagy a mulasztás hátterében, és ebből az alap­állásból segíteni neki. Hiszen hibázni, tévedni lehet a gyermeknek is! A tettet ki lehet javítani, az elmulasztott cselekedetet lehet pótolni, de a belénk égetett címkéktől sokkal nehezebb megszabadulni. A gyermekkorban megélt szégyen felnőttkorban is velünk marad, rengeteg gubancot, problémát, nehézséget, elakadást, torzulást okozva. A szégyenérzet soha nem erősít meg, és nem lehet károsodások nélkül hozzászokni: a szégyentől való félelem és a szégyen elkerülése a mindennapok részévé válik, értékes energiákat visz el, amit másra is fordíthatna a gyermek. A szégyen, leminősítés haragot, dühöt is kiválthat, amit a gyerekek egy része kifelé, a környezet felé, de mások befelé irányítanak. Lehet belőle agresszív viselkedés, de krónikus hasfájás, tartós lehangoltság, önsebzés is, és ágyat vethet későbbi káros szenvedélyeknek, függőségeknek is akár.
A lényeg talán éppen ennyi: a gyermek soha nem fogja jobb, kiegyensúlyozottabb, hatékonyabb emberré szégyellni magát.