erős felhőzet
Hazaváró
Már a „gulyáskommunista” Magyarországon volt, és csak az indulás napját kellett volna közölnie, Svédországban várták volna. Mégis visszafordult Erdélybe, vissza a Ceaușescu-rezsim legkegyetlenebb korszakába. És emésztette magát, bánta a döntését. Sokszor és nagyon. Nemrég azonban tényleg ellátogatott Svédországba, találkozott azokkal a barátaival, akik várták volna ott akkor, a 80-as években. Székely kapujuk van a skandináv országban, korondi edényeik, hagyományos szőttesek, faragott Erdély-címer, Házi áldás, még a szilvapálinkát is itthonról szerzik be. Gyermekeik pedig szerte a nagyvilágban keresik a boldogulásukat, ők pedig maradtak ketten a csodaszép házukban. És ő, aki mégsem Svédországot választotta, szakmájában kimagasló és megbecsült szakember itthon, aki állandóan számíthat gyermekei támaszára.
Nem több ez néhány emberi sorsnál. De nem is kevesebb néhány, az életet széltében-hosszában megpecsételő döntésnél. És megváltoztak ugyan az idők – ma elmehetünk és visszajöhetünk, kivándorolhatunk anélkül, hogy az itthon maradó szeretteinket szekálnák érte –, mégis mindennapjaink része ugyanez a marcangoló kérdés: menni vagy itthon maradni, hazatérni vagy külföldön maradni.
A párommal mi néhány éve úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Majd úgy, hogy hazatérünk. Egyiket sem bántuk meg. És ahogy telnek a hónapok, évek – és közben a távolságtól elvékonyodnak a gyermekkorból eredő baráti szálak, és a munkából, életkörülményből fakadóan megerősödnek újabb, de már teljesen más jellegű, kevésbé természetesen működő baráti kapcsolatok –, úgy vesszük észre, hogy milyen óriási a különbség a boldogulás és a boldogság között.
Az itthonról kapott értékrend szerint a boldogság két fő összetevője a család és a saját lakás. Most már luxuskategóriából egyre inkább használati cikké válik az autó is, tehát akár ez is a fenti összetevőkhöz sorolható. De az építkezésben dolgozók szinte a nyugatival vetekedő munkadíjakat kérnek el, és a használt autó is kemény befektetés, család esetében két munkakereső sokhavi munkája és még több havi – akár évi – megtakarítása.
A Nyugat értékrendje viszont más. Ott a saját lakás nem annyira fontos, a szociális rendszerük ugyanis nagyon erős: a bérlőt nem verheti át kénye-kedve szerint a tulajdonos. Ingatlanügynökségek, jól felkészült és érdekvédelmi szervezetbe tömörülő „landlordok” vigyáznak arra, hogy ha becsülettel bérelsz lakást, akkor becsülettel meg is legyél védve. Az autó sem nagy kunszt: egyetlen havi fizetésből használt, de jól működő autót vásárolhatsz.
Ebben rejlik a fiataljainkat felemésztő csapda: az itthoni fizetésből a lakás és az autó szinte elérhetetlen, a külföldi lét viszont – akár bevalljuk, akár nem – a párkapcsolatnak nem kedvez. Itthon elboldogulunk a párunkkal egyik hónapról a másikra, de nem látjuk, miből lesz házunk. Külföldön pedig anyagilag jól élünk, de ha nem a párunkkal vágtunk bele, akkor nehéz lesz társat találnunk. (Ez utóbbi első olvasásra még számomra is hülyeségnek tűnik, mert nincs ebben semmi törvényszerűség, de számoljuk csak össze, hogy hány külföldön élő ismerősünk találta meg élete párját és mondhatja boldognak magát mellette? Nekem a fél kezemre sincs szükség az összeszámoláshoz…) Itthon, párban külföldi fizetésre vágyunk – pár nélkül pedig abban bízunk, hogy majd a külföldi fizetés vonzóbbá tesz bennünket–, valahol a nagyvilágban élve pedig hazavágyunk, valakinek a karjai közé, akinek nem kell magyarázkodni, hogy miért van elöl a családnevünk, aki kapásból tudja, hogy mit jelent nemzeti kisebbség részének lenni, és aki nem hökken meg azon, ha a fagyisdobozban anyánk majonézzel kikavart vinetáját találjuk.
Én személy szerint azért nem bánom, hogy hazajöttem, mert a Nyugaton élő, a hozzám hasonló hátterű ismerőseim között szinte kivétel nélkül csak „kirakat-boldogságot” találtam. Mindenük megvan, amit pénzzel meg lehet vásárolni. De ha másra terelődik a beszélgetés, akkor elcsuklanak a hangok, könnybe lábadnak a szemek, elszorulnak a szívek. Mert a külföldön eltöltött évek alatt felnő a szomszéd kicsigyermek, akit tologattunk a babakocsiban és akivel sok-sok játékot terveztünk... Mert a külföldön eltöltött évek alatt elgémberednek azok a ráncos kezek, amelyek megsütötték azokat a megismételhetetlen pánkókat… Mert gyermekünknek az édesapánk csak a nyári vakáció ősz bajszú mókamestere lesz, és mert édesanyánkkal évente meg kell vitatnunk, hogy csak egy hetet maradhatunk itthon, mert ha nem, nem jut idő Tenerifére. És mert a külföldön lehúzott évek során a „bejött neked az élet”-szintű hozzászólások válnak a legérdemibb kommentekké, és megcsappan a lájkok száma.
Ismét neked szólok, barátom! Nem aggódom a holnapodért. De féltelek a felismerés pillanatától, amikor rájössz, hogy a gyermekednek nem tudod biztosítani azt a táptalajt, amelyben gyökeret ereszthet. Féltelek, hogy későn ismered fel, hogy kell melléd egy társ, és kell gyermek is, hogy majd, a legvégén ne csak a kutyáddal osztozz az utolsó órák szenvedéseiben.
Ha azt a bizonyos táptalajt a szülőfölded nem biztosította a gyökereidhez, akkor más föld sem fogja. A legtöbb, amit tehetsz, ha a felhalmozott tudásoddal, tapasztalatoddal, világlátásoddal és a megtakarított pénzeddel hazatérsz „talajjavítónak”.
Vagyunk néhányan, akik ebben teljesítjük ki az életünket. Sok pénz nincs benne, de akad sikerélmény, és akad társ. És boldogulunk, és a szerény körülmények dacára még boldogok is vagyunk. Gyere haza, tényleg szükség van itt rád! Ne feledd: ott pótolható munkaerő vagy, itt viszont pótolhatatlan gyermek, szülő, testvér, barát.
Kovács Hont Imre
