tiszta égbolt
Hazatérők
Növekszik a városban a forgalom, mind több és több külföldi rendszámú autó tűnik fel. A nagy ünnep előtti kavalkádban rég nem látott arcok is felbukkannak, akikkel futólag, puszi-puszi-hogy vagytok sorrendben váltunk néhány szót. És az év vége közeledtével ismét felsajog sokunkban a nyáron bezárt ikonikus G.Café hiánya: a székelyudvarhelyi kultúrkocsma volt éveken át a Nagy Találkozóhely karácsony idején (és nemcsak, de most ez az aktuális), ahová szinte második otthonként tértek be a hazatérők, gyakran már első este, ahogy megcsapta őket az itthon szele.
Aztán ültünk órákon át, itthoniak és ők, és folyattuk a beszélgetéseket ott, ahol a múlt karácsonykor abbahagytuk. A köztes időt úgyis kitöltötték a felvillanó Facebook- és Instagram-posztok, -fotók… Jó volt így ráérősen, egy pohár bor mellett találkozni a hazatérőkkel, hiszen annyi embert, barátot, jó ismerőst, volt kollégát senki nem fog végiglátogatni a rövid év végi szabadsága alatt, viszont a kávézóban megtalált mindenki mindenkit egy helyen, csomagban. A külföldön élő 30-as, 40-es korosztály itt néhány napig úgy érezhette, hogy tulajdonképpen semmi sem változott, ugyanúgy itthon van, ráadásul természetesebb volt egy érettségi találkozónál vagy családi ünnepnél, mert azt szervezni kell. Egy borozós este a törzshelyen pedig amolyan spontán dolog.
Itthoniként viszont évről évre furcsább volt látni, hogy az említett generációkból hányan tartoznak a hazatérők táborába. Ha még a 20-as éveik második felét taposó ismerősöket is bevettük a körbe, akkor gyakran az volt az ember érzése, hogy mindenki külföldön él, alig maradtunk itthon néhányan. Persze, józan eszünkkel tudtuk, hogy a „gépontos” statisztika nem reprezentatív, de mégis fájó volt látni, hogy jó néhány generáció – jobbára értelmiségi rétegéből – hány jó fej ül csak karácsonykor a törzsasztalnál.
Gyakran gondolkodtam azon, hogy mit is hoznak haza a hazatérők? A kötelező ajándékokon túl, természetesen. Néha egy-egy jó sztorit a mindennapi életükből, beszámolót a nagyobb családi eseményekről (születés, házasság, válás, halál), esetleg halvány terveket, elképzeléseket, hogy majd, később, esetleg, haza, talán egyszer… A kocsmaasztalnál elhangzott néha egy kis összehasonlítás is az új haza és az óhaza között, megfűszerezve kis politikával, migránskérdéssel, uniózással. Volt, aki az ottani, volt, aki az itteni negatívumokat domborította ki. Volt, aki okoskodott, volt, akin azt láttuk, na, ez jól megváltozott, mert a t-hangokat olyan angolosan ejti, netán névelőt tesz a személynevek elé, mint az anyaországiak. Volt olyan is, aki csendben ült és mosolygott, aztán a kötelező körök után majdnem minden esetben a régi, közös élmények kerültek terítékre. A nosztalgia, az emlékezés, a nagy poénok, hatalmas röhögések. Miközben mindannyian tudtuk: az ünnep most itt van, de az életük valahol máshol…
És vajon mit vittek magukkal ezekből a találkozásokból a hazatérők, amikor az ünnepek lejártával választott hazájukba, városukba indultak vissza? Az itthoni ízeken, az élményeken, a pirospaprikán, szalonnán, szilvapálinkán kívül? Hogyan láttak, látnak minket azok a kortársaink, akik máshol boldogulnak, máshol élnek az ünnepnapokon kívül? Bátornak, földhözragadtnak, szerencsésnek, szerencsétlennek? Mit gondolnak rólunk, akik a hétköznapokat is itt éljük? Na, ez az, amit soha nem kérdeztem meg a viccesen „karácsonyi székelyeknek” becézett hazatérőktől. Most már bánom…
Ha idén össze is futunk a városban, netán a karácsonyi vásáron, valószínűleg csak a „puszi-puszi-hogy vagytok”-ra lesz alkalmunk, mert a mélyebb, őszinte beszélgetésekhez megfelelő hely és idő kell. És néha nem árt egy pohár jó bor sem.
Asztalos Ágnes
