Fiam, mit csináltál magaddal? Hogy fogsz kinézni idős korodban? Mi lesz, ha egy nap arra ébredsz, hogy már nem tetszik? Biztosan jól meggondoltad, hogy ezt egész életedben viselni akarod? Csengenek a fejemben a kérdések, melyeket szinte biztos, hogy mindenki megkapott felmenőitől, akiknek valóban lehet némi köze, vagy épp teljesen idegenektől, akiknek az égvilágon semmi, amikor úgy döntött, hogy örökre magára varrat egy mintát. Vagy az „Istenem, mennyi eszed van, elcsúnyítod magad”, „biztos rossz körökbe keveredtél …vagy ha eddig nem, bizonyára majd most abba fogsz”. Mindezt néhány ártatlan tetoválás miatt.
Szögezzük le: nem tudom, milyen korosztály olvassa az írásom, kit milyen lelkiállapotban talál, kire milyen és mekkora hatással lehetek. Senkit nem akarok arra buzdítani, hogy valamit megtegyen, mert most épp ez vagy az a divat, senkit nem akarok megsérteni azért, mert vállalja önmagát vagy a véleményét, akármelyik tábort is erősíti. Én csak kibeszélem magamból, hogy egy dolgot szeretnék: ha végre hagynánk egymást élni.

Nem vagyok sem szektás, sem börtöntölteték, sem alkoholista. Boldog gyermekkorom volt, igen, volt gyermekszobám, és nem az utca, hanem a szüleim neveltek. Nem kerültem rossz társaságokba, nem voltam elhanyagolva, kiközösítve, nem utálom a szüleimet. Hogy miért csinálom a testemmel azt, amit csinálok? Gondolhatunk itt felnyírt vagy festett frizurára, piercingekre, fülbevalókra, tetoválásokra. A rövid válasz: mert tetszik. És egyébként sokaknak tetszett a környezetemben. Aztán másoknak meg nem. Na és akkor mi van?
Bárki lehet egyik napról a másikra barnából szőke, rózsaszín vagy kék hajú. Hordhatsz feketét, színeset, bő vagy szűk ruhákat, ami csak tetszik. Teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, mert úgyis mindig lesz egy szomszédMarikanéni, aki, ha beléd akar kötni, megteszi. Megállít a boltban, leszólít a tömbházban, kifaggatja a nagymamád. És a vége ugyanaz: érezd magad rosszul azért, aki vagy, amilyen vagy, ami neked tetszik, a döntésekért, melyeket meghoztál, a lépésekért, melyeket megtettél. Na, még mit ne!? Persze tudom, hogy nincs mindig igazunk, és meg kell hallgatni a nálunk bölcsebbeket. Még az is lehet, hogy megbánom. A döntéseimet vagy ezt az írást. De mielőtt hibáztatni kezdem magam, mérlegelek és igyekszem helyükön kezelni a kritikákat.