(Zsidó Ferenc „blokkregényének”* olvasása közben) Idén ünnepeljük első ízben a magyar széppróza napját. A nagy magyar mesélő, Jókai Mór születésnapjára időzített emléknap prózairodalmunk gazdagodására hívja fel a figyelmet. Csíkszeredában jelenkori alkotó és alkotása bemutatásával emlékeznek meg az alkalomról: Zsidó Ferenc regényét február 19-én mutatják be a Kájoni János Megyei Könyvtárban. Cseke Gábor recenziója. Mindig sejtettem, hogy egy meghatározás – legyen az bármilyen –: behatárol. Azzal, hogy a szerző „blokkregény”-nek nevezte Huszonnégy című legújabb könyvét, a precizitáson túl egyben földönfutóvá alacsonyította alkotását, legalábbis annak gyanúját vetítette rá – fölöslegesen és igazságtalanul. Mert a Huszonnégy: nem blokkregény! Igaz, hogy névleges cselekménye egy Erdély-szerte blokknak nevezett, négyemeletes székelyföldi panelházban játszódik, s középpontjában a főhős ama újságírói szándéka áll, hogy huszonnégy óra leforgása alatt majd becserkészi tágabb otthonának valamennyi lakóterét – pincétől a padlásig. (A teljességbe beletartozik a biciklitartónak kinevezett szárítóhelyiség, illetve a lépcsőház is, a maguk mindentudó tanúságtételével.) Az is igaz, hogy a könyv szereplői könnyűszerrel elfogadják Vajda Gergelynek, a helyi lap újságírójának a Lila Csoda kávéházban kiötlött riportsorozata játékszabályait, elvégre lakótársuk ún. „befolyásos” ember, akivel nem árt jó viszonyt ápolni. Menet közben hamarosan kiderül, hogy ez az érzés szinte kötelezően kölcsönös: ahhoz ugyanis, hogy tervét sikerre vigye, Vajdának is meg kell játszania a türelmes, mindenkire és mindenre empatikusan odafigyelő, készséges riporter szerepét (amiből, őszinte személyes sajnálatára, olykor-olykor látványosan kibillen). Ha csak ennyi lenne a könyv gerince és cselekménye, talán meg se születnek az itt papírra vetett gondolatok. Ám de a szerzőt nem képes vakon elcsábítani a maga „nagyszerű ötlete”; a regényben kiötlött riporteri terv egyedül csak a Vajda szemében tűnik zseniálisnak; az író ennél ravaszabb, mert pillanatig sem felejti el érzékeltetni, hogy az elképzelt riportsorozatot csupán egy válságos pontra jutott, makacs újságírói bizonyítani akarás hívta elő, mentségül. A megvalósítás során Vajda Gergely többször is szembesül a sejtelemmel, hogy legbelül erőltetettnek s talán még elhibázottnak is érzi ötletét. Él benne viszont még annyi szakmai ambíció és fegyelem, hogy csak azért is végigjárja a saját magának kijelölt utat, menet közben feltámadt kishitűsége folytán is csak előre menekül, mi pedig nem a riporteri kérdezősködés összegzett végeredményét, inkább csak az újságírói ámokfutás huszonnégy órájának-helyszínének naplószerű bemutatását kapjuk. Ami tanulságnak bőségesen elég is. Az erdélyi magyar irodalom művelői nem kényeztették el olvasóikat panelben élő emberek sorsának bemutatásával. Az a néhány kiemelkedő példa is (Kiss János Az öröm íze /Dacia, 1988/ és Szélmalom /Pallas-Akadémia, 2005/ című köteteire, illetve Molnár H. Lajos Szanáltak c. szociográfiai nagyriportjára gondolok – ez utóbbi: Változó valóság, Kriterion, 1980) inkább arra figyelmeztetett, hogy a panelben történő életvitel mennyire meghatározza és befolyásolja szenvedő alanyainak viselkedését, jellemének alakulását, eszményeit, érzelemvilágát. Mivel a panel-élet a kelet-európai városlakók jelentős részének jutott tömegesen osztályrészül, azt is mondhatni, hogy egy ilyen téma több mint tipikus, amiért is közérdeklődésre tarthat számot. A regény szerzője szerencsére csak látszólag vállal szellemi szolidaritást főhősével – annak ellenére, hogy alakjának megrajzolásához saját életéből is bőven merítget apróbb részelemeket –, mindvégig világosan sikerül érzékeltetnie, hogy ő maga határozottan kívül áll a történéseken, s nem tesz egyebet, mint egy mesebeli óriás, aki ha tehetné és leemelné egy panelház fedelét, kandi szemlélőként számolna be az alatta megbúvó élet apró-cseprő jelenségeiről. A panelház, a maga 24 helyszínével nyilvánvaló keret, s ugyanúgy keret a benne találhatók élete. Keret a Vajda Gergely maratoni küszködése a vizsgálódást egyetlen napba sűrítés magára vállalt démonával. Az író jóízűen mesél, és olykor ki-kikacsint maga teremtette díszletei mögül, megajándékozva hőseit némi természetfölötti látomással, olykor akár gondolatolvasói képességekkel is. A pincéből a felső emeletek felé tartó újságíró egyik képtelen helyzetből pottyan a másikba – a pincében almával zsonglőrködő patkánnyal diskurál, a biciklitárolónak használt szárítóban, illetve a lépcsőházban pedig a hely szellemével, a nap bármely órájában szerencséje van – a felkeresett lakásokban legtöbbször mindig van valaki otthon, akivel szóba állhat, legtöbbször sikerrel áll ellen a különféle kísértéseknek, de ha történetesen mégis gyöngének bizonyul, üsse kő! – az író elengedi a kezét, tegye csak, amihez kedve van, legfeljebb jól megmondja a sorok között a véleményét róla. Remek epizód az éjszakáról felgyűlt kialvatlansággal küzdő riporter álomba roskadása az egyik lakás ajtaja előtt, miközben úgy hiszi, hogy a csengő gombját nyomogatja, majd rámenősen beolvas a lakás gyanútlan tulajdonosának… Szerencsére, mindez csak (láz)álom. Álmából pedig egy magányos, szokásos vásárló körútjára induló szomszédasszony költi fel, mire Vajda zavarodottan, de folytatja blokkbeli vizsgálódását. Hasonlóan sikerült közjáték a saját lakásához ért újságíró párbeszéde saját magával, illetve későbbi kényszerű morfondírozásai az illemhelyen, ahová a nap közepén az utolsó pillanatban sikerül beugrania. Zsidó Ferenc előszeretettel ábrázolja főhősét bizonytalan, cinikus, ugyanakkor konfliktuskerülő, olykor egyenesen jellemtelen alakként, aki maga se jobb a Deákné vásznánál, de azért kész mindenkit megítélni, erkölcsileg szigorúan behatárolt skatulyába tenni. A lakások során, az emeleteken egyre feljebb haladva kénytelen magának bevallani, hogy minél több részletet tud meg lakótársai életéről, annál kevesebbet tud róluk, annál nagyobb lesz benne a zűrzavar. Miniatűr riportermagnója szinte megállás nélkül forog, a párbeszédek során gyűjtendő információk rögzítése végett, majd végül kiderül, hogy hiába a lakótársakkal töltött nap, hiába a bejárt huszonnégy helyszín, hiába a fejében zsongó gondolatok és benyomások, a készüléken semmi nem rögződött –visszajátszáskor a gép üres adattárat mutat. Igaz volt mindaz, amit úgymond átélt? Vagy csak a képzelete játszott vele? A dilemmát az olvasónak kell eldöntenie, akárcsak Bulgakov Mester és Margarita című regénye esetében, amelyben a képtelennél képtelenebb események váltakoznak az élet realitásával, de ez a vegyítés csöppet sem zavaró, hiszen szorosan illeszkedik az írói mesemondás végtelen szabadságához, amelyben a tódítás, a trükközés megbocsátható vétek, ha azt értően, elegánsan, indokoltan és feltűnésmentesen használják. A Huszonnégy tulajdonképpen azért nem blokkregény, mert inkább a főszereplő Vajda Gergely félig bevallott fejlődésregénye, amelyben nem is az az igazán érdekes, hogy mit tudunk meg a blokk lakóiról – utóvégre csak azt tudjuk meg, amit ők maguk állítanak, illetve idegenek mesélnek róluk –, hanem hogy Vajda Gergely mit tud meg önmagáról, saját életéről és milyen kép alakul ki bennünk az általa végigélt valóságábrázolás nyomán a saját életünkről. Közel járunk az igazsághoz, ha elkönyveljük magunkban: a bajba került életet nem a blokk, nem a körülmények veszélyeztetik, hanem az ember maga. Mindenkiben ott van a boldogulás lehetősége: a hely szelleme csupán a küzdelemre vagy a kibontakozásra sarkall. Jelképesnek érzem e tekintetben, hogy a lépcsőházban, felfelé haladtában Vajda Gergely váratlan konkurenciába is botlik: a Szép család fejéről, akit csak úgy ismert, mint egy építkezési lerakat kapusát, kiderült, hogy írói-újságírói ábrándokat dédelget, s már régóta lesi őt, hogy szakmai eszmecserét folytathasson vele. Most kap az alkalmon, s Vajda rémülten veszi tudomásul, hogy Szép igenis veszélyes ellenfél, hiszen otthonos a közéleti témákban, sőt azt is kitalálja, hogy ő, Vajda miben sántikál. Mindjárt neki is látna egy fordított blokk-riportnak, a változatosság kedvéért a padlástól a pince felé haladva, de e pontnál a főhősből hevesen kitör a szakmai féltékenység mardosta önző kisember, s durván lerugdossa a lépcsőn amatőr vetélytársát. Zsidó Ferenc egy szuszra előadott, rendkívül olvasmányos regényes történetét olvasva nem érdemes azt se firtatni, vajon jellemző-e az ábrázolt tömbház lakóinak szociológiai leképezése a székelyföldi valóságra, mely a szerzőt a mű megírására ihlette. A bemutatott szereplők, a felvonultatott életsorsok annyira változatos skálán helyezkednek el, hogy kis eltéréssel akár tipikusnak is mondhatók. A fontos megérteni és már a kezdettől elfogadni, hogy ebben a könyvben minden megtörténhet. Az is, hogy kiderüljön: végül csak rossz, nyomasztó, időnként meg-megszakadó álmát vetette papírra Vajda Gergely, akinek huszonnégy órás története ugyanabban a Lila Csodában feneklik meg, ahol „nagyszerű” riporttervét kimódolta s ahol riportja kivitelezésére készülődve, számba vette a gyakorlati teendőket: „Eszébe ötlött, nem ártana belehallgatni a felvett anyagba. Lám, mi kerekedik ki a dologból? Persze rengeteg me­ló lesz még, hisz a beszélgetéseket be kell helyezni egy keretbe, leírásokat, összekötő szövegeket, következtetéseket kell megfogalmazni, szublimálni, fikcionalizálni… Előbb azonban agyon kell hallgatni a felvételt, hogy legyen a kisujjában az anyag (nem mintha nem emlékezne minden részletére – de csakugyan emlékszik?). Előkotorta diktafonját, és izgatottan megnyomta a Play gombot a digitális készüléken. Semmi. Kicsit várt, türelmetlenül. Semmi, csak süket csönd. Felszökött a vérnyomása, ingerülten és döbbenten bámult a kijelzőre. Hangfájl mérete: 0 MB. Te jó ég, ezt nem hiszem el! – esett pánikba, megrázta a diktafont, majd őrülten nyomogatni kezdte gombjait. Az azonban továbbra is konokul azt mutatta, hogy hangfelvétel nulla perc, nulla másodperc. Emlékezett: indulás előtt letörölte a korábbi anyagokat, hogy legyen elég hely a memóriában a huszonnégy órás beszélgetés számára, de most hiába babrálta, nem volt rajta semmi. Hihetetlen! A fejéhez kapott. Mi van, megőrültem? Egyáltalán végigcsináltam az egészet?” A döbbent kétely mintegy magába foglalja a válasz megfogalmazásának törvényszerűségét is. Zsidó Ferenc pedig a könyv végére feltorlódott dilemmákat egyetlen klasszikus bravúrral, a zeneirodalomból kölcsönvett eljárással oldja fel: da capo al fine. Minden kezdődhet elölről…