borús égbolt
Gyógyító kezek?
1922. április 15-én, életének delén, 41 évesen halálba masszírozták a dédnagyapámat. Fejfájással fordult egy akkori gyógyítóhoz, csakhogy a ropogtatás erősen rosszul sikerült. Azóta csaknem száz esztendő telt el, fejlődött az orvostudomány, hozzáférhetőbb lett az orvosi ellátás, de a gyógyító emberek, a kenőasszonyok, a vajákosok, a csontkovácsok most is éppen olyan keresettek, mint régen. Szinte minden falu kitermeli a maga gyógyítóját, de az igazán ügyes kezűekhez a szomszéd falvakból, sőt határon túlról is érkeznek kliensek. A fájdalmakkal küzdő embernek legtöbbször nem számítanak a körülmények, sőt, minél rusztikusabb a fogadtatás, annál jobban bízik a gyógyító kezekben, s legtöbbször nem is csalódik. A kenőasszonyok, a csontrakók népi bölcsességgel megáldott többsége ugyanis nem lépi át a „hatáskörét”, s a masszírozása, a ropogtatása után az ügyfél elégedetten, megkönnyebbülten távozik és visszatér a következő „rendelésre” is. Nem gondolkodik azon, hogy a terapeutának nincs működési engedélye és adót sem fizet – az ilyesmik fölött még mindig lezserül eltekintünk –, bár egy tanfolyam elvégzésével és egyéni vállalkozás bejegyeztetésével (az emberi egészségre vonatkozó más tevékenységek címszó alatt - 8690-es CAEN-kód), akár törvényesíthetné is működését a műkedvelő csontkovács.
Rákerestem az interneten: a Hargita megyei Arany Oldalakban a jelzett szakmai kóddal mintegy 40 személy szerepel, de ők többnyire a gyógytorna, gyógypedagógia és optika terén tevékenykednek, vagyis a kenőembereink nem túlságosan igyekeznek vállalkozást bejegyeztetni. Képzés viszont van (volt?), legalábbis a Magyar Népi Gyógyászok Közössége néhány évvel ezelőtt meghirdetett egy tanfolyamot Székelyföldön. Hogy mekkora sikerrel, nem tudom, a megadott telefonszám már nem működik.
No de, Isten látja lelkem, nem akarom a dédnagyapám halálát rákenni a mai kenőkre, sőt magam is fordultam jó kezű asszonyhoz életemben, és meg sem írtam volna ezt a cikket, ha nemrégiben fel nem keresett volna egy zaklatott hölgy, hogy elmondja igen megalázó tapasztalatát. Ismerősök ajánlására egy falusi csontkovácsnál járt bokaficamot és ízületi problémákat gyógyíttatni, s miután a „bogok leszedése” megtörtént, a gerincét és a talpát is masszírozta az illető, és mindeközben a hölgy nagyon fájdalmas, szinte önkívületi állapotba került, a magát gyógyítónak tartó ember pedig az öklével durván megerőszakolta, közben valami áltudományos magyarázattal szolgálva, hogy miért is van szükség erre a méhen belüli beavatkozásra. Amikor „végzett”, magába roskadva, kiizzadtan kérte el az 50 lejt a „szolgáltatásért”, de szinte rá sem nézett az áldozatra. „Utóbb kiderült, hogy szétroncsolt”, magyarázta nekem hónapokkal később is felindultan a hölgy. „Meggyalázott”, mondta, de sajnos frissiben nem ment törvényszéki orvoshoz, csak az ügyészséghez fordult néhány hét múlva panaszával. Végül, családi okokra hivatkozva, visszavonta a feljelentést.
Éppen a visszalépése miatt felmerült bennem némi kétely, mégis megpróbáltam más forrásokból is tájékozódni és arra a következtetésre jutottam, hogy nem az én beszélgetőtársam volt az egyetlen áldozat. Úgy tűnik, az illető ezt a módszert gyakran alkalmazza, és nem csak idegenekkel próbálkozik, ugyanis falujabelivel is volt példa arra, hogy ujjára kékszeszes rongyot tekerve nyúlkálni próbált.
Hogy miért írtam le mindezt? Mert szerintem ennek a „szakmának” is kell, hogy legyen – ha nem is hivatalosan – „szakmai kollégiuma”, kell, hogy legyen egy grémium, amely ítélkezik fölötte, és amely kiveti tagjai közül a kontárokat, a hitelüket lejáratókat. Hogy ismét bízhassunk a kenőemberekben és gyógyító asszonyokban, a népi gyógyászat sokéves tapasztalataiban, az alternatív gyógymódokban, s nem utolsó sorban, a tisztességben. Ha pedig mégis megjárnánk, szerintem jelentsük fel bátran a perverz alakokat, de a kontárokat is – kötelesség ez, hogy mással ne fordulhasson elő.
Daczó Katalin
