Gyilkos elmék

Kiss Előd-Gergely
Becsült olvasási idő: 2 perc

Csalódást kell okoznom, ha a cím láttán a nyájas olvasó abban reménykedett, hogy az azonos című filmsorozatról fogok írni. Másról lesz szó. Szembejött velem a hír, hogy Magyarországon elkapták azt a norvég férfit, aki tömegmészárlásra készült.
Ezt könnyen rá tudják bizonyítani, mert saját videó­felvételein kérkedett azzal, hogy meg akarja dönteni honfitársa, Anders Behring Breivik 2011-es „rekordját”, a tömeggyilkos akkor hetvenhét emberrel végzett. A terrorelhárítók kénytelenek voltak komolyan venni, mert az illetőt hazájában többször elítélték erőszakos és szexuális bűncselekmények miatt. Természetesen letartóztatták és elmegyógyintézetbe szállították. Alighanem ráadják a kényszerzubbonyt.
Nehéz megérteni, hogy mi játszódhat le egy ilyen ember fejében. Ez alatt nem azt értem, hogy képtelenség érzelmileg azonosulni a tömegmészárlást fontolgató bűnözővel. Úgy értettem, hogy a hideg, érzelemmentes racionalitás bevetésével, tisztán ismeretelméleti szempontból is nehéz megérteni az ilyen ember gondolkodásmódját. Legalábbis egyszerű halandóként. Gyakorló elmeorvosok valószínűleg megtalálnák az ok-okozati összefüggéseket.
A világirodalomban ugyanakkor találunk olyan történeteket, amelyek feldolgozzák a témát. Ott van például Edgar Allan Poe-nak Az elveszett lélegzet című novelláskötetében A perverzió démona című novellája. Ez azt írja le, hogyan képes egy ép, egészséges emberen is eluralkodni a téboly, mígnem végrehajt olyan tetteket is, amelyektől irtózik. Hasonló jelenséget ír le Guy de Maupassant novellája, a Horla című. Az a félelmetes mindkét novellában, hogy a megtébolyodást teljesen logikus események láncolataként mutatják be. Azaz hogy az őrültség sokkal hétköznapibb jelenség, mint azt hinni szeretnénk. 
Hétköznapi családi veszekedéseken is elhangzik olykor a fenyegetés, hogy „megöllek”. Önmagunkat is rajtakaphatjuk néha, hogy elönt a düh, és úgy érezzük hirtelen haragunkban, hogy ölni is képesek lennénk. Szerencsére a legtöbben megtanultuk kezelni indulatainkat, és ha – az egyre ritkább – kocsmai verekedésekkor elvétve el is csattan pár pofon, komolyabb tettlegességre nem kerül sor.
Mégis borzasztó a gondolat, hogy a tömeggyilkosok is olyan emberek, mint mi. Köztünk járnak.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!