Iskolások, fiatal gyermekek gyűjtik szemeteszsákokba a folyók- és patakmedrek környékén szétdobált, ide kiürített háztartási szemetet, építkezésből származó törmeléket, gumiabroncsot, nejlonzacskót, műanyag palackot, használt pelenkát, sörösdobozt és ki tudja, még mit találnak. A szervezők titkon abban reménykednek, hogy ezek a fiatalok, akik egyszer használatos kesztyűben egyenként lehajolnak minden eldobott szemét után, környezettudatos felnőttekké válnak. Esetleg a szeméttakarítást követően beszámolnak élményeikről a szüleiknek, nagyszüleiknek, szomszédoknak, és közvetve így a felnőttek is részesei lesznek az akciónak, esetleg pironkodva gondolnak arra, amikor ők maguk is szemeteltek. Esetleg. Titkon reménykedve. Talán. Szóval egyáltalán nem biztos, hiszen már hosszú évek óta nem változik semmi, sőt a két évvel ezelőtt megszervezett folyó- és patakmeder-takarítást követően alig telt el pár hét, na jó, két-három hónap, és a folyóvizek környezete ugyanolyan szemetes volt, mintha mi sem történt volna. Valami pedig történt a székely társadalomban! Mert volt ez máskánt is, amikor falutörvény szabályozta (Hilibfalva 1829-es rendtartásában), hogy „a közösség tagjainak ki kell venniük a részüket a csordakutak és itatóhelyek, a köpük rendben tartásából. Ugyanígy az árterület szabályozása nagy munkát ád, házanként kell részt venni a vízelvezető árkok, töltések, gátak, sáncok karbantartásában.” És az emberek mentek, és nem érezték úgy, hogy ez nem az ő feladatuk, mert a törvény kimondta, hogy „az egész megye közönsége köteles arra, hogy minden esztendőben az megyehát mellett járó folyóvíznek az árkát ássák és tisztítsák…. élő folyóvizéhez sertéspajtát, kenderáztató tót, úgy, hogy belé és kifollyon belőle, csinálni nem szabad kemény büntetés alatt…Úgy az falu utcáira szemetet és egyéb gazságot kihányni kemény büntetés alatt nem szabad.” Mi történt? Egy közösség, aki fennhangon őrzi hagyományait, megvédi zászlóját, jelképeit, hordja népviseletét, büszke a székely virtusra, észjárásra, hogyan veheti le a gondját környezetéről, földjéről, vizéről, ami őseinek évszázadokon át otthont, fennmaradást biztosított. A természet iránti tisztelettel együtt feledkezett meg arról, hogy „Élete letűnt századokba nyúlik vissza és önmagát is eljövendő évtizedekbe, századokba, utódainak jövendőjébe építi bele. Ebből következik, hogy mértéktartóvá, gondossá, magát és mást korlátozóvá válik, mert nem csupán a józan esze, napi érdeke és haszna sarkallja, hanem a letűnt és eljövendő nemzedékekkel szembeni sok-sok kötelezettsége is meghatározóan munkál benne.” Pál Bíborka