2004 végén, s a rákövetkező év elején is Thaiföldre utazhattam: először egy katolikus újságíró-konferenciára érkeztem, másodszor pedig a cunami következményeiről forgattam dokumentumfilmet. Az utóbbi mély nyomot hagyott bennem: viszonylag békés világunkban elszoktunk a háború borzalmaitól, s a nagyobb természeti katasztrófák is elkerülték környezetünket. Természetesen az internet és a televízió korában eljutnak hozzánk is a szörnyűségekről szóló hírek, viszont ezekre az átlagember kissé immunissá vált. Az utazás a thai turisztikai hivatal szabványa szerint indult, városnézésen vettünk részt Bangkokban, a tengerparton megcsodáltuk James Bond szikláját, ahol még a 70-es években Roger Moore tündökölt a 007-es ügynök szerepében;s ha már a filmeknél tartottunk, jókat fürödtünk abban a selymes homokú, tiszta vizű öbölben, ahol egykor Leonardo DiCaprio A part című filmjét forgatta. Egyszóval, jól éreztük magunkat. Ezután már nem halogathattuk eredeti úti célunkat: a katasztrófa sújtotta Phuketre utaztunk. A tragédia éppen másfél évtizede, 2004 karácsony másnapján történt: Szumátra északnyugati partjait – a Richter-skála szerinti több mint kilences erősségű – földrengés rázta meg, amelynek nyomán szökőár keletkezett, a pusztító cunami beláthatatlan következménnyel járt. A kataklizma Ázsiában 150-200 ezer áldozatot követelt, de erősségére jellemző, hogy Afrika keleti partjánál is többen meghaltak. Thaiföld – Indonézia részleges takarásában – védettebb volt ugyan, de a királyságban is ötezer felett volt a halálos áldozatok száma. Phuket szigetén már szembesültünk a rideg valósággal. Egy kedves kis helyen, Katathaniban ebédeltünk, majd a Patong Seaview hotelben szálltunk meg. Jóllehet, a szökőár óta még csak másfél hónap telt el, a thai kormány nagy erőkkel látott hozzá az egyik leglátogatottabb turistaközpont rendbetételéhez. Mindenütt munkások dolgoztak, szállodánk is már elfogadható állapotban fogadta volna a vendégeket. Várták ugyan a külföldieket, akik nagyon gyéren szállingóztak, mivel a tehetős európai polgári réteg elriadt, inkább a katasztrófaturizmus résztvevői érkeztek szép számmal. Volt is mit megbámulniuk és fényképezniük, a szálláshelyünktől kicsit messzebb még összedőlt házak emlékeztettek a december 26-i fekete napra, máshol összenyomott autókat és motorokat tároltak. Számos szálloda felújítására még nem volt pénz, az egykori előtérben összetört hűtőszekrényeket, asztalokat, bárpultokat halmoztak fel. Anakronisztikus módon a bejáratnál egy piros transzparens kívánt boldog karácsonyi ünnepeket és új évet.

Csermák Zoltán