A frankfurti repülőtér 2007-ben a Singapore Airlines, a világ egyik vezető légitársasága felkérte stábunkat egy vietnami útifilm elkészítésére. A megtisztelő feladatnak nem tudtunk ellenállni, jóllehet tudtuk, hogy a költségek egy részét, mint a kamera-, a felszerelésbérlés és a vágás nekünk kell megelőlegezni. Akkor már – a HD rendszer elterjedésével – ez jelentős érvágást jelentett, ráadásul a repülőjegyet csak Frankfurttól állta szponzorunk. Mint a következő részben látni fogják, még más meglepetések is vártak ránk. Az akkor még létező MALÉV-irodában sem biztattak semmi jóval, az útiköltség a stáb részére meghaladta volna a félmillió forintot. Ennyi pedig nem volt a zsebünkben. Egy ötlet nyomán a MÁV-jegyiroda ajtaján kopogtattunk, s megtudtuk, hogy a vonatjegy ára ennek töredéke lenne. Nem sokat gondolkoztunk: „Arccal a vasút felé” közfelkiáltással perkáltuk le helyben az összeget. A túránk nem indult valami szerencsésen, az egy órai indulás előtt öt perccel még csak Kálmán barátommal ketten ültünk a vasúti kabinban, s idegesen pillantgattunk karóránkra. „Már a mozgólépcsőn vagyunk” – szólt másik két kollégánk, János és Sanyi hangja a telefonban, s mikor az indító sípszó elhangzott, két málhás szamárra emlékeztető egyén rohant lihegve az utolsó kocsi felé a peronon. Az automata ajtók csukódását próbáltuk megakadályozni, a milliós értékű kamerák repkedtek fel a lépcsőn, a lámpák szétgurultak, a kazetták kiestek a dobozból, a vasutasok kiabáltak, mi pedig magyarázkodtunk. Végül mindenki s minden felkerült a szerelvényre. A büntetésről is lebeszéltük az ideges konduktort, aki titokban megkérdezte, mikor és hol láthatja azt a produkciót, amiből ő is kivette tevékenyen a részét. A büfékocsiban viszonylag magunkhoz tértünk, Bécsben némi huzavona után vonatot váltottunk, s ezt még kétszer megtettük Frankfurtig. Aludni igazán nem lehetett, féltünk, hogy elmulasztjuk az átszállást, ami katasztrofális következményekkel járt volna. Reggel nyolc óra tájt érkeztünk Németország ötödik legnagyobb városába, légi központjába. Izzadtan, kialvatlanul imbolyogtunk a már említett légitársaság irodájába, ahol kedvesen fogadtak, s a menedzserosztályra állították ki a beszállókártyát. Nagy volt a kontraszt, soron kívül léphettünk a fedélzetre, és egy bájos kínai menyecske sorolta az aperitifkínálatot: Bourbon, Laphroaig, Courvoisier, Bombay Sapphire, és így tovább. Eszembe jutott A tizedes meg a többiek című film híres dialógusa, amikor a címszereplő Sinkovits Imre megkérdezte az inastól: „Valami pálinka nincsen?” „Ez mind pálinka uram” – szólt Major Tamás lakonikus válasza. Nos, elhelyezkedtünk, élveztük a luxust, a lábtartós fotelokban vízszintesen lehetett pihenni, száz filmcsatornát bámulhattunk. Néha egy vágott szemű tündérke odapattant, hogy mivel kedveskedhetne nekünk, s mi soroltuk. Szó, ami szó, nem sírtuk vissza az előző éjszakát.

Csermák Zoltán

A Vietnamba tartó gép kényelme                                                                                                    fotók: Csermák Zoltán