Girbegurba fecsegések 198.

Kozma Mária
Becsült olvasási idő: 5 perc

Ha össze akarnánk foglalni a sokféle kence, fürdősó, fogyasztó pilula, otthoni vagy edzőtermi erőgép hirdetéseit, valamennyi elférne egyetlen mondatban: használati utasítás a fiatalság megőrzésére. Az elme viszont igencsak ellustulhat, miközben nemcsak belekapaszkodik a különféle szépítő piperékbe és testképváltoztató mesterkedésekbe, hanem kényelmében úgy tartja, elég elsajátítani azok útmutatásait a dekoratív egészség, szórakozás, sőt karrierépítés elérésére. Életcél lehet, hogy a „rút kiskacsából hattyú” válhasson? A rút kiskacsa történetét Hans Christian Andersen (1805–1875) világhírű dán költő és meseíró mondja el. A kiskacsát már születésekor csúnyának látta mindenki, kinevették, csúfolták, ezért úgy döntött, világgá megy. Elért egy nádasig. Magányosan éldegélt a nád között, pedig nem messze rokonai, a vadkacsák is ott laktak, de nem fogadták be őt maguk közé. Egyszer gyönyörű, kecses, fehér, hosszú nyakú madarakat látott. Hattyúk voltak. „Ó, bárcsak velük repülhetnék! – suttogta a rút kiskacsa. A kiskacsa olyan magányos volt, hogy úgy döntött, megszólítja a hattyúkat. Biztosan el fognak zavarni, mert olyan csúnya vagyok, de nem baj, mondta magának. Odarepült hát a tóhoz, lehajtotta a fejét, és várt. De amikor meglátta tükörképét a sima vízen, nem hitt a szemének: nem egy rút kiskacsa nézett vele szembe, hanem egy gyönyörű, fehér hattyú.” Körülbelül ennyi a mese lényege, és ha a tanulságot, ami minden jó mesére érvényes, a valóságra vetítjük, tudjuk, hogy a kiskacsa nem csúnya, csak éppen ismeretlenül más, mint a „testvérei”. Hattyú a kacsák között. Kedves Olvasóm! A következő sorok a Fantasy műfajába tartoznak.


Hirdetés

Vajon a sok szenvedés után a hattyúlét boldog új élet vagy nem más, mint szemfényvesztés? Merthogy a megélt átváltozás után a szegény kiskacsa már/még sem a kacsák, sem a hattyúk világához nem tartozik igazán. Átváltozása irigylésre méltó, sikeres szárnyalásnak tűnhet mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a külsejét leszámítva, ő sem kacsának, sem hattyúnak nem hiteles. Már hogyne lenne hiteles, berzenkedik az öreg tanító, aki fiatalnak és legtöbbször „hattyúnak” is hiszi magát, azaz felsőbbrendűnek más közönséges madarakkal szemben, de mivel már nem tudja megélni a fiatalságot és a szárnyalást, azzal dicsekedik, hogyan igazgatja a tanítványok szárnyát a boldog repüléshez, amiben természetesen a nyesegetés, a tervszerű szárnyedzés és más szemfényvesztéshez kellő beavatkozás is benne van. Viszont egyszer csak a leghattyúbb hattyú is rájöhet arra, hogy elege van az egészből, ne dicsekedjenek mások vele, hiszen ő már azt sem tudja, ha szárnya van, az övé-e, és elbátortalanodva a bizonytalanságban a biztonságosnak hitt földön toporog. Mivel repülés helyett sok időt tölt a könyvtárban, rátalál egyik legbölcsebb bölcsességre a dicsekvésről Rotterdami Erasmus tizenhatodik századi humanista tollából: „Önmagát dicséri a balga, ha más dicsérője nem akad.” A balgaság dicsérete epés szatíra, görbe tükör a társadalomról, 1511-ben jelent meg, tulajdonképpen nem is a balgaság, hanem az álarca mögötti bölcsesség dicsérete. Balgaság nevű főhősének édestestvére Magamatszeretemke, aki meghódítja az embereket, nemzeteket és városokat, akinek legfőbb segítője a húga, Hízelgőke. A beszélő nevek is mutatják azt, amiért „áldásaikat” nyögik az emberek. Nehéz elhinni a civilizált társadalmak hol igaz, hol hazug, ezért sokszor káoszba fúló áldásait abban az üzenetben is, hogy minden kiskacsa számára nyitva áll az út a hattyúlét felé, miközben tudjuk, hogy sok az igazából lenézett kacsa, réce, ruca, amik/akik pocsolyahazában tipródnak életük végéig. Az igazság azt kívánná, hogy a dicsekvő, balga öregek egyszer csak szembesüljenek azzal, hogy hiába próbálják kozmetikázni az életet, önkényesen válogatni kacsák és hattyúk között, mert az ifjonti szépségű kacsák és hattyúk, minden tanácstól függetlenítve magukat, felismerik egymás különlegességét. És hogy, hogy nem, de most éppen nagy egyetértésben barátkozva egymással közös hőst választanak maguknak. A rút kiskacsának, aki a nádasban egy egész telet szenvedett át egyedül, a szintén nádasban bujkáló, kicsúfolt jó Toldi Miklós jut eszébe: „Hé, fiúk! amott ül egy túzok magában, / Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; / Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepül-e?... Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, / Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette… De, midőn egy dárda válla csontját érte, / Iszonyatosképpen megharagutt érte, / S melyen ült, a malomkő-darabot fogta, / Toldi György bosszantó népe közé dobta... Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? / Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” Na, itt lenne egy hírlapi szenzáció, ha a fotósoknak sikerülne Toldi Miklósunkat ezekben a pillanatokban megtalálni. Ám Miklós bujdosásra adta a fejét, meg kell keresni őt a nádasban, ahol az üldözői elől rejtőzik. Mellette kacsák és hattyúk most éppen nagy egyetértésben barátkoznak vele és egymással. A cikkírónak jó kereseti forrás lenne: a lap fizet a közlésért, ugyanakkor Miklóst a hírnév megvédi. Valaki mondja meg, mi ez! Szenzáció? Álhír, szóbeszéd, azaz hírlapi kacsa? Egyik sem! Csak girbegurba Fantasy.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!