Hirdetés

Girbegurba fecsegések 188.

Kozma Mária
Becsült olvasási idő: 4 perc

A növények kiszolgáltatottak és szolgálnak, akár az ember, ám szeretjük hangsúlyozni az utóbbi felsőbbrendűségét, merthogy ő ismeri, termeszti, begyűjti, felhasználja az előbbieket saját céljaira, ebben többnyire nyerő, olykor azonban kérlelhetetlenül elárasztják, homlokáig nőnek az értéktelen gyomok, mérgező gizgazok vagy kiirthatatlan invazívok, amelyek nem őshonosak, de gyökeret ereszthetnek átalakítva az eredeti természeti környezetet és fittyet hányva az emberi akaratnak. Ha a növényeket emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, a mandragóragyökér mindet megtestesíti. Olyannyira „emberi”, hogy alakjával is utánozza, és egyéb tulajdonságai mellett szinte ugyanannyira ravasz is, úgyhogy a begyűjtése sem egyszerű. Josephus Flavius (i. u. 1. század) leírásában: „Körül kell ásni úgy, hogy a gyökérnek csak a hegye maradjon a földben, kutya farkához kell kötözni, és mikor a kutya utánaszalad annak, aki hozzákötötte, könnyen kirángatja a földből. Igaz, hogy a kutya abban a pillanatban életét veszti, mintegy cserébe a helyett, aki a növényt megszerezte, de most aztán akárki kezébe veheti, nem kell semmitől sem tartania.” A művelet nem más, mint alakoskodás.


Hirdetés

Az okos ember céljai elérésében rászedi a buta mandragóra-emberkét, s elpusztítja közben a hűséges kutyát. Sok óvintézkedésre is szükség van, mert a földből kihúzott gyökéremberke rémületeset sikolt, úgyhogy aki meghallja, az halálfia, ezért a fület be kell dugni, egyes leírások szerint trombitálással kell elnyomni a mandragóra szenvedő hangját. Termőhelyének „turistajelzése” vesztőhely akasztott emberrel. Számos elnevezése közül erre utal az akasztófamanó, rossz hírét erősíti a boszorkánygyökér, varázsgyökér, kutyaalma, kicsivel jobb hírét a szerelemalma. Az ókori Egyiptomban nagy becsben tartott szerelmi serkentőszerként használták, tejjel, mézzel vegyítve. Egy ókori görög ajánlatban a leveleit árpaliszttel kell keverni a sebkezeléshez, a gyökeret pedig ecetben vagy borban áztatni, majd kiszedni a léből és megfüstölni, így elfogyasztva elűzi az életuntságot, altatószer is és nem utolsósorban erotikus ösztönző. Az alvás és az erotika egyidejűsége kissé ellentmond egymásnak, de hát lelke rajta a felhasználónak, különösen, ha a bájital titokban beadott ősi „randidrog” volt. A középkorban úgy vélték, hatalmat, pénzt hoz a birtoklójának. Neve a századok során egyféle szimbólumává vált a tisztességtelen szerelmi manipulációknak és mindenféle más, akár orvosi vagy társadalmi célú kábításnak, kábulatnak is. Irodalmi karrierje egy vígjátékkal kezdődött, amelynek szerzője Niccolo Machiavelli (1469–1527). Noha Machiavelli életében politikusként megbukott, hamisan összeesküvéssel vádolták, letartóztatták, majd megkínozták; a halhatatlan Machiavelli írók és politikai vezetők nemzedékeit látta/látja el ötletekkel jó és rossz értelemben egyaránt. Mandragóra című színjátékával megteremtette a modern vígjáték műfaját, alaphelyzetén azóta is nevetgélünk. Nóvum volt a történet „itt és most” jelenvalósága és meglepő újdonsága a prózai szöveg. Addig színpadon, tragédiában és komédiában egyaránt, kizárólag versben szólaltak meg, Machiavelli jelentette ki először, hogy természetellenes a színpadi versbeszéd a jelenben játszódó történetekben. A komolydrámákban még jó ideig kötelező a versbeszéd, de a 18. századtól fogva ott is megjelent a prózai szöveg. A Mandragóra meséje az, hogy egy léha fiatalember csellel meghódítja az elérhetetlennek tartott asszonyt. Szereplői is máig élők: a gazdag, ostoba férj, a korrupt pap, aki szerepet vállal a csábításban, a vakbuzgón vallásos anyós, a lezüllött úr, aki pénzért mindenre képes. A politikus-filozófus Machiavelli A fejedelem című művét 1513-ban, a börtönből szabadulva írta azzal a céllal, hogy hízelgésével megszerezze az új uralkodó kegyeit, ám a könyv hamarosan a politikai gondolkodás leghírhedtebb kézikönyvévé vált és máig az maradt. Íme a jó tanácsok kezdő egyeduralkodóknak: „Úgy árts, hogy ne kelljen félned a bosszútól! A sérelmeket egyszerre kövesd el, a kedvezményeket apránként adagold! Végeztesd el mással a piszkos munkát, majd tedd őt felelőssé! Az alattvalók inkább féljenek tőled, mint szeressenek! Ne tartsd meg az adott szót, ha az károdra válik! Olyannak mutasd magad, amilyennek az emberek látni akarnak! Legyenek tanácsadóid, de mindig te kérj tanácsot, soha ne hagyd, hogy ők adjanak! Merthogy a fejedelemnek mindig tanácsot kell kérnie, de akkor, amikor ő akarja, és nem amikor mások akarják, sőt el kell vennie a kedvét annak, aki tanáccsal akar szolgálni, amikor nem kérdezte a véleményét.” Machiavellinek tulajdonítják a híres mondást, hogy a cél szentesíti az eszközt, de ő ezt így nem fogalmazta meg, viszont tanácsai összességének ez a végeredménye. Általános értelmezés szerint az önkényuralmi elit cselekvését csak a siker vagy a bukás minősíti, az erkölcsi értékek másodlagosak, így a „machiavellizmus” a politikai erkölcstelenség mandragórája. Sokáig a katolikus egyház tiltott könyveinek listáján is szerepelt, de attól még követik jó tanácsait a mindenkori vezérek. A láthatatlanságba merült kábító akasztófamanó pedig örömében sikít, mert kibabrált velünk, gyanútlanokkal. Teheti. Ugye, hogy hasonlítanak rá az emberek?



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!