Gereblye helyett ásó

Hargita Népe
Dr. Balázs Lajos néprajzkutatót, tanszékalapítót, nyugalmazott pedagógust pályatársai és kollégái nemrégiben a 80. születésnapjára szervezett konferencia anyagából készített tanulmánykötettel lepték meg. Ez alkalomból, valamint az elmúlt 65 év munkájának kapcsán kérdeztük. – Kollégái és pályatársai nemrégiben egy tanulmánykötettel lepték meg, címe Virágcsokor Balázs Lajos tiszteletére nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Mit jelent Önnek ez a meglepetés? – Valóban meglepetés volt számomra, noha tudtam, hogy készül valami, de el sem tudtam képzelni, hogyan áll majd össze. Számomra ez egyfajta visszatérés a múlthoz. Minden ünnep visszatérés a kezdetekhez. Látszatra aktuális esemény, tulajdonképpen igazolása, számbavétele és leltára annak a munkásságnak, amit nemcsak tanszékvezetőként, hanem 65 év alatt végeztem. Az elismerés, amiben most részesítettek, annak a jele, hogy mindazt, amit egész életemben tettem, nemcsak egy szűk körért tettem, hanem az egész nemzetért, magyarságért. És most ez az elismerés, hogy egyik kedvenc szólásommal éljek, olyan, mint amikor a falra hányt borsó kivirágzik. Mert kicsit ilyen a pedagógusi pálya, hiába mondunk, magyarázunk el valamit sokszor a tanítványoknak, van, hogy másnap elölről kell kezdeni az egészet. De a siker előbb-utóbb beérik. Ezt most hatalmas sikernek könyvelem el, ami rólam szól, és mégis túlmutat rajtam. – Gyakran emlegette a múlthoz való visszatérést. Ha nincs ellenére, tekintsünk vissza az elmúlt 65 évre… – Hogy ha visszagondolok a múltra, igazából és teljében tanárként csupán egy esztendőt működtem. Noha végig tanítottam az estiben. Kihelyeztek Balánbányára, ott egy évet tanítottam, egyébként a saját választásom volt, nem igazán volt más hely, amit választhattam volna. Az egész Hargita megyében két román szakos tanári állást hirdettek meg, egyik Balánbányán, a másik pedig Csíkszenttamáson. Utóbbit nem választottam, Balánbányáról ugyan hallottam, de nem jártam ott. Tudtam, hogy kantin van, tömbházak, egyszóval bányászváros. Az ország minden sarkából voltak ott emberek, én is velük éltem egy közösségben. Románok, magyarok, de túlsúlyban inkább románok, ez meghatározta a gyermektársadalmat is, nagyon sok gyerek volt. Hétfőtől szombatig az első órától az utolsóig tanítottam, nagyon fárasztó év volt. De ez volt a kisebbik gond, ugyanis a város is állandóan tele volt konfliktusokkal, veszekedésekkel és viszályokkal, ez sajnos az iskolában is meglátszott. Nehéz évem volt, mégis tapasztalatokkal telve, élettapasztalatokkal és szakmai tapasztalatokkal felvértezve jöttem el onnan. – Beszélne az akkori viszonyokról? – Természetesen, akkoriban több mint érdekes dolgok estek meg. Az egyik nap hívattak a párt elöljárói és mondták, üljek be a kocsiba, nem tudtam, hová visznek. Megkérdeztem, merre megyünk, mire mondták, hogy Csíkszentsimonba visznek iskolaigazgatónak. Még össze sem voltam pakolva. Gyakorlatilag gyermekkoromban mindent elkövettek, hogy ne tanulhassak, de amikor nagy nehézségek árán befejeztem a tanulmányaimat, attól fogva „taszítottak” előre a szakmai úton. A rendszer ravasz volt, olyan értelemben főleg, hogy bizonyos posztok esetében nem foglalkozott olyan emberekkel, akik nem értenek az adott területhez. Engem tanárként gyakorlatilag évről évre egyre magasabb pozícióba helyeztek. Csíkszentsimonban egy év nyolc hónapot voltam, ismét kopogtattak az ablakomon. Megkezdődött a megyésítés, és közölték velem, hogy a továbbiakban a létrejövő kultúrbizottság főfelügyelőjévé neveznek ki. – Mi az oka, hogy éppen Csíkszentdomokost és nem bármelyik másik települést választotta néprajzkutatásai helyszínéül? – Kinevezések ide vagy oda, első balánbányai évemben „felfedeztem” Csíkszentdomokost. Amit kitűztem magamnak célul mint néprajz, annak a terepét megtaláltam ebben a felcsíki faluban. Ha szabad úgy mondanom: „anyagát,” emberi, társadalmi és környezeti világát. Az ok roppant egyszerű, szüleim Csíkszentmártonban laktak, amikor tehettem, hazalátogattam hozzájuk. Az autóforgalom gyér volt, és amíg szombatonként a vonatot vártam, addig Csíkszentdomokoson alkalmam nyílt megfigyelni temetéseket, lakodalmakat és keresztelőket egyaránt. Már korábban, az egyetemen elhatároztam, hogy azt a világot próbálom felderíteni, amelyben már a honfoglalást megelőző korban alakultak ki a szokások. Csíkszentdomokoson olyan ritkaságnak számító szokásokat fedeztem fel, amilyeneket sehol máshol a környéken, de még leírva sem találtam. Kezdtem azon gondolkodni, hogy mitől ez a szervezettség, ki találta ki, ki hozta létre stb. Azóta rájöttem és tartom is, hogy az emberiség valamikor 5 ezer évvel ezelőtt elindult a felemelkedés útján, amikor rájött, hogy az igazi emberré válás során másképpen kellene gyermeket nemzeni, párosodni, mint az állat és másképpen kellene meghalni is, mint az állat. Tehát e három állomás – születés, házasság, halál – az emberi élet velejárója, hatást gyakorolt kultúrájára és másképpen szervezte az életet. Mindhárom tényező tulajdonképpen biológiai entitás, ennek a felismerése után kezdték kimunkálni őket és kezdtek kultúrát teremteni maguk körül. Éppen ezek után nyomozva olvastam a Gilgames, indiai és sumer eposzokat. Természetesen a témában vertikálisan kezdtem keresgélni. Van is az egyetemen egy ilyen tételem, hogy senki sem iszik H2O-t, vagyis mindenki patakból, vagy forrásvízből iszik vagy éppen palackozott vizet fogyaszt, természetesen mindegyikben benne van a H2O, de az ízük más és más. Először a házasodást kutattam, majd a halált és végül a születést. Ez a sorrend nem volt tudatos, azonban szerencse, hogy így alakult. – E szokások tanulmányozására egy élet munkáját fordította, ennek fényében kényes, ám véleményem szerint mégis égető és napjainkban sokakat foglalkoztató témára, a nemiség és a házasságkötés kérdéskörére kérdeznék rá: merre alakul? – A házasság nyílt kulturális szokás, a temetést is tág társadalmi részvétel jellemzi. Azonban a nemzés, a gyermek születése az intim szférába tartozik már. Az embereket társadalmilag ez a három dolog szervezi össze. A kutatásaim során mindig olyat is találtam, amit nem kerestem, és észrevettem, hogy a három mozzanat nem működhetne, ha nem lenne egy őket összekötő dolog. Ez a kötőanyag pedig éppen a szexualitás. Ezt a témát a Cérna és tű című könyvemben tárgyalom részletesen. A szexualitás hiányában szétesne, darabjaira hullana a társadalom. Számos könyvet, szakirodalmat végigolvastam a témában, azonban ezen a ponton mindegyik megreked. Itt jön az, amit mondtam, hogy kutatásaim során nem a gereblyét választottam, hanem az ásót, vagyis nem a felszínt összekapargatni, hanem leásni a dolgok mélyére. Csíkszentdomokoson olyat fedeztem fel, amit sehol máshol. A születés a családban történjen, ez alapelv, de a születés már a kilencedik hónapot megelőzően megtörténik. A gyermeket háromszor avatják be, ebből az egyik egyházi, de a másik kettő profán. Az adott családhoz legközelebb eső útszéli keresztfát háromszor megkerülik. 1972-ben kezdtem kijárni terepre, s láttam egy férfiszemmel tetszetős menyecskét, kezében babával. Egyszer csak megállt és elkezdte körbejárni a keresztfát, miközben imát mondott, ekkor megpillantottam szintén ünnepiben egy asszonyt, aki távolabb állt, ő volt a tanú. Ez mindig megelőzte a templomi keresztelőt, az egyházi beavatást. A keresztelő végén a keresztanya a gyermeket az asztal alá dugja, a másik felől az anyja elveszi, ennek a jelentése, hogy a gyermek onnantól kezdve a családhoz tartozik. A család a gyerek elsőrendű centruma, ennek az elhanyagolása veszélyezteti a családok megmaradását. A komaságot sokkal fontosabb rendű dolognak tartom, mint a rokonságot, mert vállalják a gyermek nevelését, hogyha a szülővel bármi tragédia történik. – A térségben élő emberekre jellemző a makacsság, és néha mindenki a maga feje után megy, azonban megvan a székelységre jellemző csavaros észjárás is. Milyen tapasztalatai vannak e téren? – Az egyik legszembetűnőbb ilyen tapasztalatom a temetés alkalmával volt. Az sem elhanyagolható tényező, már eleve, hogy a testi temetésen túl, a csíkszentdomokosiak a lelket „megkerítették” és külön temették a testtől. Azonban egy ennél is érdekesebb dolog, amit láttam, hogy néha a koporsóba a halott mellé tesznek két botot. Hogy miért? Többéves kutakodás után rájöttem, számos kultúrában fellelhető, hogy a halott mellé értéktárgyakat temetnek, hogy átjusson a túlvilágra. Nos, most jön a székely népre jellemző pragmatikus felfogás. A botok azért kellenek, hogy átsegítse saját magát a túlvilágra, a székely ember tudja, hogy még a túlvilágon is csak magára számíthat, és nem fizet semmit azért, hogy átjusson az evilági létből a túlvilági létbe. Nos, hogy a kérdés első felét is megválaszoljam, amikor egy népvándorlás megkezdődik, olyankor nemcsak a batyut viszik magukkal az emberek, hanem azt is, ami a fejükben van. Feltételezésem szerint a magyar nép már a honfoglalás előtt jól kiforrott szokásokkal rendelkezett. Számos történet kering a székelységgel kapcsolatban, mégis számomra különleges kérdés, hogy valójában mennyire egységes törzsközösség a székelység? Azért merült fel bennem ez a kérdés, mert amit Csíkszentdomokoson találtam, azt sehol máshol nem találtam meg. Vagy a domokosiak, miért éppen a Felcsíki-medence felső részében telepedtek le? Valószínű, a letelepedés az érkezési sorrendnek tudható be. A házasságok is mindig településen belül jöttek létre, nem vegyültek más település leányai és legényei. Természetesen ez napjainkra már lazult, de nem véletlenül húzódik meg a mai napig a felszín alatt a szomszéd faluk rivalizálása. – Tanszékalapítóként, pedagógusként mit tart fontosnak? – Immár betöltöttem nyolcvanadik életévemet. Már a könyv apropóján hadd jegyezzem meg, számomra a meglepetéskötet irányjelző, de mint a mesebeli fiatal vándornak, jelölheti a célt, vagy éppen azt, hogy számba kell venni az eddig bejárt utat, ahová nem vezetett sikerekkel kikövezett életút. Az hogy napjainkra a folklóron belül az én munkáim talán a legtöbbet idézett művek közé tartoznak, sokat jelent számomra. Egyik munkám nyomán film is készült. Sőt nemrégen portréfilmet is készítettek velem Budapesten. Azonban korábban a meredek hágókon való kapaszkodás nem rettentett el, ami egyik legfontosabb tényező a bejárt utam során. A tanszékalapítást illetően is hadd jegyezzem meg, kellett egy első, aki előre és hátra is nézett, hogy lám, követik-e? Mert a tanszékalapítás alkalmával voltak szerencsére kis számban, akik attól félvén, hogy a tanszék alapításával eladják magukat a „magyaroknak,” visszaléptek. Azonban még így is sikerrel megalapítottuk a Sapientia Csíkszeredai Karán a román–angol nyelv és irodalom szakot. Mert voltak, akik hittek bennem, támogattak és teljesíteni tudtam a feladatot. Köszönöm mindenkinek, pályatársaknak, fiatal kollégáimnak, hogy mellettem álltak még akkor is, ha időnként a jó érdekében az igaztalant kellett vállalnom. Elégedetten nézek vissza, mert életemben én már kifelé tartok a mesebeli erdőből. Számomra a kötet többet jelent, mint a legnagyobb tárgyi és egyéb elismerés.

Vlaicu Lajos