borús égbolt
Gál Sándor – 200
Mire jók az évfordulók? Egyáltalán miért kell emlékezni és megemlékezni? – elmélkedem Gál Sándor születésének 200. évfordulóján.
Ma van a napja, szeptember 21-én, s a dátumon bizony számos más évfordulóval kell osztoznia. Alig egy nappal múlt a Tamási – 120, de azért a szeptember 21. is eseménydús: 1235-ben ezen a napon indult el Julianus barát Magna Hungariába. 1773-ban ezen a napon hirdettette ki Mária Terézia a jezsuita rend feloszlatásáról szóló pápai bullát. 1791-ben ezen a napon született gróf Széchenyi István. 1846-ban ezen a napon kezdődött a balatoni gőzhajózás. 1883-ban Madách Az ember tragédiája című színművének ősbemutatóját tartották szeptember 21-én a Nemzeti Színházban, s ehhez kötődően ez a nap a magyar dráma napja. 1964-ben ezen a napon szakadt el Málta Nagy-Britanniától, 1991-ben pedig Örményország a Szovjetuniótól. 1928-ban Sinkovits Imre színművész, 1929-ben Kocsis Sándor, az Aranycsapat csatára, 1935-ben Vekerdy Tamás pszichológus született szeptember 21-én.
Fontos események, fontos emberek. De vajon, fontos emlékezni? Biztos igen, hisz gondoljunk csak bele, minden karácsonykor Krisztus születésére, minden húsvétkor kereszthalálára emlékezünk, és az egyházi ünnepeink jelentős része valamely évfordulóhoz kapcsolódik, szóval régi találmány a megemlékezés. Emlékezünk minden március 15-én a magyar forradalom kitörésére, kimegyünk a halottaink sírjához szerettünk születésnapján, és ünnepélyessé tesszük a házassági évfordulót is – vagyis folyton évfordulózunk, tehát mi sem természetesebb, minthogy nagyjainkról megemlékezzünk, ha eszünkbe jut, ha időnk van rá, ha fontosnak tartjuk.
A Gál Sándor – 200 idén valahogy nem volt fontos. Vagy nincs rá kereslet. Nem jött Gál Sándor arcképével díszített mozdony a búcsúra, a szülőfalu már tavaly felavatta a szobrát (lehet, hogy ma meg is koszorúzza, csak nem értesítette a sajtót). Nincsenek utódai, leszármazottai, akik kilincselnének, hogy emlékeztessenek. Így hát csend. De lehet, hogy nem is baj. Jobb, mintha tessék-lássék összeröffenne néhány ember, hogy legyen kipipálva, de közben senkit nem érdekelne, ha nem tanulnánk tőle sem lelkesedést, sem szervezőkészséget vagy hazafiságot. A rokon és harcostárs Benedek István jellemzése szerint ugyanis számtalan érdemei mellett Gál Sándor „vala, ki haza szeretetének lelkében való megtestesülése, alkotmányunkért való lángoló hazafiui buzgósága, politikai és katonai szakképzettsége által ugy tudott hatni a székely nemzetre, hogy Bem apánk ugy mondva Gál székelyeivel mentette meg Erdélyt az abszolút hatalomtól.” (Csíki Lapok, 1900. október 3.)
De most csend van. Lehet, hogy nem baj, mert voltaképpen nincs szomorúbb annál, mint amikor valakit csak évfordulókon emlegetnek, vagy amikor egy sír egész évben gyomos, s csak halottak napjára teszik rendbe, vagy amikor egy omladozó ház elé rendbetétel helyett inkább szobrot állítanak. Gál Sándor már megkapta a maga szobrát. Utcát is neveztünk el róla, s hátha majd még eszünkbe jut...
Daczó Katalin
