A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Per Petterson: Lótolvajok című regényét Orbán Zsuzsa ismerteti. November eleje van, reggel kilenc óra. A cinkék az ablaküveghez verdesik magukat, az ütközést követően vagy szédülten tovaszállnak, vagy rázuhannak a szűzhó lepte földre, de aztán újra szárnyra kapnak.” (Részlet a regényből.) Az olvasó éppúgy járhat ezzel a regénnyel, mint az ablaknak csapódó cinkék. A nagyon áttetsző, néhol minimalista, máshol lírai szöveg nem akar nagy történeteket mesélni. De azok a történetek, amiket elmesél, padlóra tudják vágni az embert. Apa–fiú kapcsolat, felnőtté válás, férfibarátság, munka, azonban nem a megszokott nagyregény formájában, hanem leginkább különálló novellaszerű jelenetekben elmesélve. Teszem hozzá, nagyon filmszerű, gyönyörű jelenetekről van itt szó. Két idősíkban játszódik a történet: az elbeszélő, Trond Sanderjelenében, aki miután elvesztette feleségét egy balesetben, kiköltözik egy tóparti házhoz, hogy egyedül lehessen, illetve miután rájön, hogy egyetlen szomszédja, Lars, gyerekkori barátjának öccse, felidéződnek azok a gyerekkori emlékei, amiket egészen eddig a pillanatig próbált elfelejteni. Innentől a regény fejezetei szinte felváltva játszódnak hol a múltban, 1948 nyarán, a II. világháború után közvetlenül, hol az elbeszélő jelenében, 1999 őszén. [caption id="attachment_70191" align="aligncenter" width="313"] Per Petterson: Lótolvajok (2009)[/caption] A szubjektív nézőpont és az emlékezés viszonylagossága miatt az olvasó eleve töredékes történetet kap. Azonban vannak olyan szöveghelyek, ahol érezhető a szándékos elhallgatás. Például nem tudjuk, hogy Lars, aki egyébként sokkal gyakorlatiasabb, mint szomszédja, miért nem tudja kutyáját, Pokert megnevelni. Így a kutya engedetlensége, morgása, az, hogy időnként odakap a gazdájához, baljós jelként van jelen a történetben. Nem ez az egyetlen rossz érzést okozó apró tényező, az olvasó mindvégig érezhet valamiféle bújtatott feszültséget a történetben, ami az utolsó oldalakig nem oldódik fel, azonban nem is válik explicitté. Érzésekről kevés szó esik, a regény szereplői szinte mind férfiak, a munkáról annál több. Az embernek szinte kedve támad olvasás közben valamit a kezébe venni vagy jólesően elfáradni valamilyen fizikai munkában. Az elbeszélő gyerekkori barátsága Ionnal és időskori egymásra találásuk Larsszal párhuzamosak a regényben, ugyanakkor megjelenik az apa–fiú közötti, illetve a fiú–anya közötti barátság is. A férfiak közötti barátságok a közösen végzett fizikai munka során alakulnak ki, kevés szóval, az anyával való egymásra találásuk az apa lelépése után viszont egy utazás során jön létre, amikor a kamaszkorból lassan kinövő főszereplő az apai igencsak kicsi örökségből kap egy öltönyt, mert csak erre futja. Itt viszont végig beszélget, kacag az anya és fia, pedig a kamasz Trond azelőtt épp ettől a fajta kapcsolattól viszolygott. A szétesett család, a tragédiák, az elidegenedés, a kívülállás témái a regénynek, azonban ez a regény nem annyira „északi”, mint Janne Teller Semmi vagy Hanne Ørstavik Vágy című regényei, legalábbis brutalitásában nem. Tájaiban, tavaiban, folyóiban, embereiben viszont igen. És épp emiatt ajánlom. Nem hiába hívják a főszereplő kutyáját Lyrának.