[dropcap]É[/dropcap]szak-India, ahol mi jártunk, olyan hatszáz évig az iszlám birodalma volt, amely alighogy megjelent az Arab félszigeten, el is indult világhódító útjára. Az iszlámról beszélni pillanatnyilag, ill. már legalább másfél évtizede szinte egyfolytában igen időszerű téma. Ma, miközben hol Charlie Hebdóról, hol a nehezen megnevezhető (vajon menekülők, bevándorlók vagy valami mások?) – de mindenképp iszlám – tömegekről értekezünk pró és kontra, néha a toronydöntő öngyilkos merényleteket is felemlegetve, természetesen ennek a vallásnak inkább csak a szélsőséges megnyilvánulásait és az európaitól oly nagyon eltérő külsőségeit vesszük észre, miközben elfelejtjük, hogy a hit is, az őt valló nép is tulajdonképpen egy tőről fakad a judaizmussal és a kereszténységgel is. A közös ős a sémita Ábrahám – Ádám huszadik leszármazottja –, akinek arab szolgálójától való fia, Ismael az arabok, a feleségétől született Izsák pedig a zsidók ősatyja. Az iszlámot az 570. körül Mekkában született Mohamed alapította, kinek neve „Nagyon Dicsért”-et jelent, felmenői pedig természetesen egészen Ismaelig vezethetők vissza. Mohamed korán árva maradt, és igen hányatott gyermek- meg ifjúkora volt, hisz már egészen fiatalon pásztorként kereste meg a mindennapit. Később tevehajcsár lett egy gazdag özvegynél, aki férjül vette a huszonöt éves szép és tehetséges ifjút, aki ezzel elindult a gazdag kereskedő életútján. A hagyomány szerint negyvenéves koráig boldog házasságban élt a tizenöt évvel idősebb feleségével és 6 gyermekükkel, mikor bizonyos régebbi, valószínűleg keresztény prédikációk hatására elindult benne egy lassú változási folyamat. Visszahúzódóvá lett, magába fordult, sokat böjtölt és lelkigyakorlatokat végzett, majd mindezek eredményeként egy közeli barlangba vonult, ahol egy, az egész további életét meghatározó látomása volt: Gábriel angyal jelent meg neki többször, és feladatot szabott rá – hirdesse az egyetlen isten, Allah dicsőségét és igéjét –, ezzel elindítván őt nemcsak a vallásteremtés, hanem az államalapítás útján is. Mohamed ugyanis, miután elkezdte terjeszteni eszméit Allahról az addig törzsekben élő, különböző ősi hiteket valló arabok között, a hozzá szegődött híveivel lassan mindannyiukat megtérítette és ezzel egyesítette is ezeket, megteremtve az első arab államot. Mohamed halála után a helyét átvevő Abu Bakr felvette a kalifa, azaz „a próféta követője” címet, és a vele kezdődő Omajjád-dinasztia elfoglalta az antik világ jelentős részét, köztük Észak-Indiát is. A kezdeti arab, meg török portyázások után 1206-ban meghódítják Delhit és megalapítják India első muszlim királyságát, amely természetesen itt is lelkesen terjeszkedik. Legnagyobbá csak később, a Mogul nemzetség idején válik. A mogul uralom 1526-ban kezdődött Bábar herceg bevonulásával Agrába. Az időpont számunkra érdekes egybeesést jelez, hisz a mohácsi vész szintén az iszlám diadala volt. A Mogulok, állítólag, anyai ágon Dzsingisz kán, apain Timur Lenk leszármazottai voltak. Több híres fejedelmük ismert. A történelem az 1556–1605 között uralkodott Akbart szokta egyik legnagyobbként emlegetni, a „nagy” mintegy állandó jelzőként szerepelve a neve előtt. Nem egészen alaptalanul, hisz nemcsak tehetséges hadvezér, de kiváló, széles látókörű politikus, jó szervező és hatalmas terjeszkedő volt, aki ugyanakkor vallási türelemről tett tanúbizonyságot és sokat építkezett. Kilencedik napunkon az egyik legkülönlegesebb épületét, a Fatehpur Sikriben megálmodott, és 1571–1585 között megvalósított, majd rövidesen – valószínűleg a vízhiány miatt – el is hagyott fővárosát látogattuk meg. A hatalmas együttes egy vörös homokkő magaslaton épült és maga is nagyobb részt ebből készült, díszítése és stílusa szépen ötvözve az őshonos hindu és dzsaina építészet elemeit az iszlám jellegzetességekkel. A masszív fal egész várost rejt magában, királyi palotával, termekkel és pavilonokkal, hatalmas mecsettel, imatermekkel, tavakkal és egy különlegesen díszített, Szalim Csisti szúfi szent ember tiszteletére emeltetett fehér márvány síremlékkel, amelyek szellős tereket és apró tavacskákat zárnak közre. Az általában vastag falú épületek rendeltetése kevés kivételtől eltekintve ismert, anélkül, hogy bármi jelezné belsejük egykori feltételezett pompáját és külcsínük is sokat veszített az évszázadok folyamán, csak ritkán csillan meg valódi szépségében. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="10237,10238,10239"]