1. Nem volt váratlan a halála, öt hónapja volt fekvőbeteg, öt hónapja pelenkázta, fürdette, forgatta a felesége az ágyban, és szinte havonta be kellett feküdnie vele a kórházba egy hétre, kettőre. Ez alatt az öt hónap alatt, a szélütése után, egyre fogyott, lassan-lassan sorvadt ki a világból. Deréktól lefelé alig érzett valamit, valósággal rothadásnak indultak a lábai, és a felfekvéstől a hátán, a farokcsont felett tenyérnyi bűzös fekete lyuk tátongott. Az utolsó hónapokban már olyan szaga volt, hogy a nővérkék csak magukat teljesen elmaszkírozva fogtak a kezeléséhez. Utoljára már külön kórterembe tették, hogy az elevenen oszlásnak induló hús átható szagával ne zavarjon másokat. Hetvenéves lett volna, ha megéri március közepét. 2. A szélütés az elméjét is érintette, kevés világos pillanata maradt, és még akkor is valami furcsa szürke köd ülte meg a tekintetét. Egy darabból faragott ember volt. Tizenhárom éves korától önfenntartó, apja mesterségét továbbvivő, és két fiának továbbadó. Életében egyetlen könyvet (a köböző füzeten kívül) fel nem lapozott, nemhogy elolvasson; újságot sem lehetett látni sohasem a kezében. Nem érdekelték sem a könyvek, sem az újságok, sem a folyóiratok. Semmi, ami betűből állt. A számokkal viszont jó barátságban volt. Lentről, a földről szabta az anyagot, a gerendákat, szelemeneket; irányította a tetőn dolgozó fiait; a zsinórpadlást úgy készítette el, hogy fel se kellett másznia oda, de ott mindennek cakkra kellett találnia. Valami olyan ősi tudás birtokában volt, ami nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, falusfelekről falusfelekre adódott tovább, évszázadokon keresztül. És velejéig tisztességes ember volt, olyan gerinccel és tartással, amilyen még valahonnan az idők ködéből, az „ántivilágból való”. 3. Valahonnan ebből a régi világból hozta magával azt is, hogy otthon szó nélkül mindent eléje teremtsenek, a reggelit, az ebédet, az ételt, az italt; az inget, a nadrágot, a zoknit, természetesen mindent tisztán, vasaltan, kifogástalan állapotban, amikor kellett. És ezt neki maradéktalanul teljesítették is. Valahonnan az ősidőkből hozta magával apja, nagyapja, dédapja mintáját, hogy a férfi reggeltől estig dolgozik (hétvégén is), és eltartja a családját (ő a feleségét a négy gyermekkel), és a férfi a főnök, ő mondja meg, hogy mit, mikor, miért. Az asszonynak pedig kuss volt. És ez így is ment egészen az utolsó pár évig, amikor hirtelen fogyni kezdett az ereje; lelassult, egyre szűkszavúbb lett, mintegy árnyéka korábbi önmagának. 4. Furcsa, felemás viszonyban voltunk. Ő az „úri munkát” soha nem tekintette igazi dolognak; nála csak a kétkezinek, csak a fizikainak volt becsülete. És a jó mesterember, a szaki volt számára minden dolgok csimborasszója. Amíg ereje teljében volt, addig mindent jobban „tudott”, „csinált” mindenkinél. Amikor legyengült, csak ült a padon, és nézett. Nézte, hogyan végzünk valamit az udvaron, a kertben, amikor szombat-vasárnapokon elvittük a hétvégiházunkba. Az arcán pedig nem látszott semmi. Idegesítően nem. Amikor a Fennvaló műhelyében őt készítették, akkor a Jóisten elfelejtette használni a finom szerszámait; csak a legdurvább vésőket és ácsbárdokat vette elő az ő kifaragásánál. Semmi érzelem, semmi érzékenykedés. Csak az unokák irányában enyhült meg néha egy-egy kicsit. Azt is csak nagy ritkán. Csak utolsó éveiben, főleg utolsó hónapjaiban kerültünk egy kicsit közelebb egymáshoz. Olyan figyelem és érdeklődés jött azokból a kicsit már zavarodott szemekből, amilyen addig még soha. Egy bő hónappal a halála előtt visszaléptem egy kézfogás erejéig a szobába, ahol feküdt, hogy elköszönjek tőle. Nyújtotta a kezét, megszorította, és elkezdte húzni maga felé. Nem értettem, hogy mit akar; kézmozdulata – betegsége, gyengesége ellenére – határozott és erős volt. Szó nélkül a szájához húzta, és megcsókolta a kezemet.