Khadzsuráhó egykoron az Észak- és Közép-Indiában uralkodó Csandélá rádzsput nemzetség fővárosa volt. A Csandélá igen bőkezű dinasztiának bizonyult, ugyanis emléküket a hagyomány szerint 85, rendkívül gazdagon díszített hindu és dzsaina templom őrzi, ezekből pillanatnyilag 25 látható nagyjából teljes pompájában. A IX–XI. század között virágzó nemzetség 1082-ben gyakorlatilag elveszti hatalmát, mert iszlám uralom alá kerül országuk egész területe. A település és az épületek szerencséje, hogy messze voltak, kiestek a hódítók útjából és rejtve maradtak egy erdő mélyén, és a sokat romboló iszlám uralom ellenére épségben maradtak. Arról nem regél a fáma, hogy mi lett a többi épülettel, hisz végül is egy fővárosról beszélünk, melynek csak az egymástól távol, két csoportban elhelyezkedő rengeteg temploma maradt fenn, melyeket valójában egy földmérő fedezett fel 1819-ben, de térképén kiolvashatatlanul jelölte be, mit is talált. Ezért csak később kezdtek el érdemben foglalkozni velük, miután 1838-ban az arra utazó angol százados T. S. Burt, aki hallott a templomokról és kíváncsi volt rájuk, megkereste és természetesen meg is találta őket, elindítva megérdemelt hírnevük útján. Előbb a keleti együtteshez mentünk. Itt dzsaina templomok találhatók, amelyeknek nagy része kevésbé látványos, sőt az elsőnél, a Santhinát-templomnál – amelyet alaposan megnéztünk, hisz belépésünkkor ez fogadott – határozottan az volt az érzésem, hogy egy része inkább az eredeti maradványok kiegészítése, és így sikerült egy egész templomot készíteni belőle: a faragott oszlopok és szentélyek sokszor fehérre meszelt falak és tornyok keretében jelennek meg, a belső udvara pedig járócsempével kirakott. Egy kis múzeum is van benne, és igen szépen megmunkált, a gázlókészítőket ábrázoló szobrok, de engem leginkább az együttes bejáratánál található hármas tábla állított meg, amely az alapító prédikációját, az ahimszá (erőszakmentesség) gondolatának felvázolását és a dzsainizmus alapelveit vési kőbe angolul, a látogatók épülésére. És nem hiába, mondom én, mert jómagam is úgy látom, érdemes idéznem Mahávira, bár néhol számunkra kissé idegen, de mindenképp megszívlelendő gondolatait: Minden lélek szabad. Egyik sem függ a másiktól. Minden lélek egyforma. Nincs felsőbb- vagy alsóbbrendű. Minden lélek önmagában mindentudó és boldog. A boldogság nem kívülről ered (nem kell kívülről jönnie) Nemcsak a lélek, hanem a világmindenség minden tárgya is az egyén által megváltoztatható, külső beavatkozás nélkül. Minden emberi lény saját hibájából nyomorult, és ezt neki kell helyrehozni, hogy boldoggá váljék. A lélek legnagyobb hibája, ha nem ismeri fel valódi önmagát, amit csak úgy bizonyíthat, ha felismeri azt. Nincs Istentől független létezés. Bárki elérheti az istenit, ha megteszi a legnagyobb erőfeszítéseket a jó irányba. Ismerd meg tenmagad, ismerd fel tenmagadat, mélyülj el önmagadban, felemelkedsz (eljutsz) Istenhez. Isten sem a világ teremtője, sem a megsemmisítője. Ő pusztán egy csendes megfigyelő és mindentudó. Az, aki azután, hogy megismerte a teljes univerzumot képes érintetlen és független maradni, az Isten. Érdemes megfigyelni a gondolatok modernségét, a néhol már-már kísérteties hasonlóságot a mai liberális filozófia néhány tételével, melyek egyszerre jelennek meg a nagyon pontos és megszívlelendő lélektani, önépítési elvekkel, mintegy kiegészítve és erősítve egymást. No meg az istenképe sem mindennapi: a teljhatalmú, mindent és mindenkit irányító helyett egy mindentudó, de be nem avatkozó, „csendes megfigyelő” nagyhatalommal van dolgunk a felfogásuk szerint. Természetesen a keleti együttesben is van nagy és rendkívül gazdagon díszített, a tizedik század közepén épült – természetesen dzsaina – templom. Parshvanata névre hallgat és bőséges ízelítőt adott már ott a helyenként addig is látott nágara (városi) stílusból, mely Kadzsuráhó összes templomára jellemző: égbe törő sikhara tető, körülötte több kicsivel, méhszerű belső szentély, mely körüljárható egy szűk belső folyosón, amelyikben több őrző szobra kapott helyet. A rendszeresen ismétlődő alakokon kívül, amilyen a szempillafestő és a talpából tövist kihúzó hölgy volt, már itt ízelítőt kaptunk abból, amitől híressé, sőt hírhedtté váltak a helység templomai: a rengeteg szerelmesen összefonódó vagy táncoló alakok között helyenként szerelmeskedő párokat is kifaragott a névtelen művész a maguk természetességében. Albert Ildikó [gallery link="file" columns="2" ids="15079,15076"]