Nyolcvan esztendőt tölt december 22-én dr. Balázs Lajos tanár, néprajzkutató, egyetemi oktató. Kutatói munkássága szorosan kötődik Csíkszentdomokoshoz, terjedelmes monográfiákban rögzítette e felcsíki nagyközség születési, lakodalmas és halottas szokásait, nemiségét. Az évforduló ürügyén Székely Ferenc beszélgetett vele. – Mindenekelőtt az érdekelne, miért választotta földrajzi kutatási területként Csíkszentdomokost, holott Ön Bukarestben született, később Csíkszentmártonban telepedett le a család, és tanári pályáját 1965-ben a balánbányai általános iskolában kezdte? – Valamelyik könyvem recenzense azt írta rólam, hogy Balázs Lajos sokat változtatta iskoláit és a munkahelyeket. Mások pedig azt állították, hogy Csíkszentdomokoson születtem. Talán az utolsó lehetőségem, hogy tisztázzam életemnek ezt a részét. Mindkét állításnak van némi valós alapja, csupán az indíték marad el. Ami az iskoláimat illeti: 1952-ben édesapámat kuláklistára tették, mert hadiárvaként cséplőgépet vásárolt 1941-ben. Az első megtorlás édesapám nevére jött: képtelen adó azonnali kifizetése. Nekem pedig szóban közölték, hogy a VII. osztály első hetén kizártak a csíkszentmártoni iskolából. Szüleim sok-sok panaszának, kérelmezésének, amelyeket a helyi, rajoni, Sztálin tartományi hatóságokhoz benyújtottak, tanítóim döntő többsége jóhiszeműségének és az akkori káplán, Gál Gyula mellém állásának köszönhetően csak elvégeztem a VII. osztályt. A stigma azonban – nem láthatóan, mint ama sárga csillag, hanem a dossziémba beleírva, belesütve – csaknem két évtizeden át kísért.Mély benyomást tett rám, nem tudtam szabadulni az élményeimtől. A következő iskolai évet már Csíkszentsimonban, Alcsík legnagyobb iskolájában kezdtem, ahová igazgatónak nevezett ki az akkori rajoni tanfelügyelőség. Itt már tanulmányozni kezdtem Csíkszentdomokost, távolról, közvetve. Csíkszentsimonban hagytak egy évet és nyolc hónapot. Jött a megyésítés, „behívót” kaptam a szervezőhivatalba, közölték, hogy a Megyei Kultúrbizottság főfelügyelőjeként fogom folytatni pályámat; választhatom a megye bármelyik térségét a kiemelt szervező- és irányítómunka szempontjából. Tétovázás nélkül Felcsíkot választottam, Csíkszentdomokosért. Bennem a székely-magyar felemelkedésnek másképpen elmondott története derengett, aminek megértéséhez a sorsforduló szokáskultúrát találtam alkalmasnak. Fokozatosan tisztáztam kutatási szemléletemet, módszeremet és döntöttem: Csíkszentdomokosra szegődöm, mint a béresek szokták, nem horizontális, hanem vertikális kutatást végzek, noha akkor már tudtam Thomas Manntól, hogy „mélységes mély a megismerés kútja”. Tanári és kutatói pályám ötvenévnyi termése igazolja, hogy nem hibáztam, Csíkszentdomokos által értettem meg sok mindent az emberiség, sajátosan a székely-magyarság felemelkedésének tekervényes, ám sorsdöntő és -mentő felemelkedésének múltjáról, jelenéről. Ez a karakteres székely falu sok értelemben többet tud, és másképpen is tud közössége szervezéséről, vitalitásáról, mint más. Hát ezért választottam, maradtam mellette, érte és értünk. – 1989. decemberig ugyan folytat vertikális néprajzkutatást, de kötete nem jelenik meg, bár a bukaresti egyetemen a folklór bűvkörébe kerül, s 1976-ban doktori fokozatát is néprajzi témakörben szerzi. Miért kellett titkolnia kutatásait, hisz a 70-es években már volt egy bizonyos nyitás a néprajz felé; akkor indult a Népismereti Dolgozatok, Változó Valóság, és megjelent néhány Kós–Szentimrei–Nagy-tájmonográfia… – Valóban volt nyitás, de sajnos csak „bizonyos”, vagyis sok-sok tilalommal. És ezt nagyon jól tükrözi az akkori évek kutatási, illetve publikálási tematikája, jegyzéke. Emlékezzünk a ballada, népköltészet, népmese, népművészet rangos köteteire, de a nemzetiségek, különösképpen a magyarok szokáskultúrája, történelme köréből már nem emlékezhetünk, mert nem volt mire. Ezt a saját példámmal tudom igazolni. A párválasztásnak, lakodalomnak szentelt monográfiámat 1984-ben leadtam a Kriterionnak, és tíz évet várt a megjelenésre. Pop Mihai professzorom (akinél doktoráltam) ígérte, hogy kijárja a megjelenés útját, és tudom, meg is tett mindent, hiszen rangos tanítványai ültek fontos székekben; nos, diszkréten azt közölte, hogy „Kedves Balázs, újra odajutottunk, hol korábban voltunk: ülünk a búbos kemencén, és fújunk a tenyerünkbe”. Hasonlót mondhatok, Isten nyugtassa, Domokos Gézáról: a fordulat után közölt A Hét első számában egy cikket: Zöld lámpát kapott könyvek, és 20 címet sorolt fel. Az én könyvem a 13-ik volt. Ennek ellenére négy év múlva jelenhetett meg. Természetesen közöltem az említett kiadványokban, a TETT-ben, a Falvak Dolgozó Népében, a Művelődésben, a Cântarea României-ben, a Hargitában, de jól megcenzurázva, részt vettem néhány tudományos konferencián. Magyarországi konferenciákon való részvételre egyszer sem kaptam engedélyt, illetve egyszer, Zalaegerszegre, de mire visszakaptam az előadható értekezésem oldalról oldalra lepecsételt lapjait, a konferencia már lejárt. – Meséljen a családjáról és gyermekkori éveiről! – Talán ez a legnehezebb kérdés: összeegyeztetni és mérlegelni arányaiban a gondtalan gyermekéveket az egész családot, szüleimet és részben a nálam három évvel fiatalabb öcsémet is érintő-sújtó sorsfordító események lélekre, tudatra kiható emlékeivel. Szépek, meghittek, titokzatosak, ezért élményszerűek voltak az ünnepeink, amelyek egyszerre voltak családiak és vallásosak, szüleink, kiváltképpen édesanyám, az anyagi nehézségek ellenére előteremtették az ünnep minden kellékét, rituális szimbólumát. Nem volt gyakorlat sem nálunk, sem máshol a gyermekre túlzottan kihegyezet kultuszféleség. És mégis a gyermekre figyelő diszkrét szeretet melege lebegte be ünnepeinket. Az ünnepeken túl minden munkába befogtak, fizikai fejlettségünk arányában. Bukarestben születtem, nem titok; géplakatos inasnak, segédnek elszegődött kászonfeltízi édesapám, 12 évesen pesztrácskának Bukarestbe adott kászonimpéri édesanyám ott ismerkedtek össze, szerelmük-szeretetük első gyümölcse lettem én. Mindketten karriert csináltak a maguk módján: édesapámat a királyi palota korszerűsítési munkálatain, egy belga mérnök vezetésével, az épületgépészeti csapatba alkalmazták; édesanyám pedig húsz évig házvezetőként dolgozott egy gazdag zsidónál, akinek vagongyára volt Ploiești-en. Kivételes anyagi lét várandósai, örökösei lehettek volna. És mégis meghozták számunkra azt a döntést, hogy 1940-ben hazajöttek; előbb Kászonban, aztán végképp Csíkszentmártonban telepedtek le. Sokszor eszembe jut: vajon milyenné alakultam volna a bukaresti világban? Nem voltam zseni gyerek: szorgalmas, jó magaviseletű tanuló voltam. Az iskolai évzáró ünnepekről édesanyám mindig boldogan tért haza. Szentmártoni – falusi – viszonylatban kivételes emlékem, hogy szüleink engem hegedűórára, öcsémet pedig zongoraórára járattak. Édesanyám mosással törlesztette az órákat. Művészek nem lettünk, de a művészetet becsülő, kicsit értő emberek igen. Hegedűmmel máig tartó örömet szereztem osztálytársaimnak bentlakási és egyéb összejöveteleinken. Viszont olyan, szintén máig tartó emlékeim is kísérnek, amelyek legalább 15 éven át közvetlen keserítették családom és a magam életét. Nem felejthetem, hogy a VII. osztály első hete után, mint említettem, kizártak, hogy amikor mégis beengedtek, a történelem-, alkotmánytanórát csak állva hallgathattam, hogy a VII. osztály elvégzése után még a legalacsonyabb iskolába, a csíkszeredai állattenyésztési szakiskolába sem írtak be. A további kálváriámról már szóltam. Visszatekintve a múltamra, tudatosan leélt életemre, mindezeket szüleim belém sulykolt intelmével győzhettem le, illetve minden szakmai eredményemet, sikeremet ennek köszönhetem. Ez így hangzott: „Magadtól is láss meg valamit, ne mindig más mondja meg neked, mi a teendőd!” Titokban (próbáltam volna nyíltan!) nemegyszer duzzogtam, később pedig felfedeztem benne életem belső energiahordozóját, aminek köszönhetően elértem azt, amit ma értékesnek tartok elmúlt éveimből. Ők ezt az intelmet a maguk társadalmi pragmatizmusa szempontjából fogalmazták meg számomra, és kérték számon, amíg nekem is életelvemmé vált. A paraszti és kispolgári társadalomban, amelyben egyedüli értékmérő tényező a fizikai munka volt, ki nem állhatták, ha a gyermek semmittevéssel töltötte az idejét. Az „unatkozom”, „nem szeretem”, „nincs kedvem”, „azt csinálom, amit szeretek” – szavakat szájára sem vehette a gyermek. Lásd meg, hogy ettek-e a tehenek, van-e víz az itatóvályúban, hogy tojtak-e a tyúkok, hogy van-e víz a konyhai vedrekbe, hogy van-e aprított fa, hogy szemetes-e az udvar és a kapu eleje… stb. Mindezek mellett: tanuld meg a másnapi leckét!, készítsd el a házi feladatot!, olvass! Szóval, tanulj rendet, felelősségtudatot magadért és másokért! Ezt az intelmet és szorgalmukat – hagyatékot váltottam át a magam számára, és helyeztem értelmiségi létcélom központi elvei közé. A „Magadtól is láss meg valamit!” parancsot tehát egyetemistakoromban már tudatosan magam fogalmaztam meg magamnak, mert nem állhattam, ha életemet csak egy keskeny sávon tengetem. Fiatal tanárként már úgy láttam, hogy hitványság és erkölcstelen, ha az erdélyi magyar társadalom egészében egy értelmiségi csak a diploma szűkszavú minősítését látja megvalósítható feladatának. Lehet, hogy kevesebb is elég lett volna meglátásra. Ennek ellenére nem tartom magam heroikus alkatnak, nem föltétlen szónokoltam elveim mellett. Inkább cselekedtem. Semmit nem utasítottam vissza, ha abban megláttam bár egy halovány hasznot a népszolgálat javára. – Hogyan tudta összeegyeztetni fiatal tanárként a pedagógusi-oktatói munkát a népi kultúra értékeinek gyűjtésével, kutatásával és tudományos szintű feldolgozásával? – Az életfilozófiám egyben a szakmai filozófiám is, a kettőt nem tudom egymástól elválasztani. A „Magadtól is láss meg valamit!” parancsot érvényesnek tartottam egész életem során. Az otthonról hozott életfilozófiát más „pénznemre” kellett váltanom, hogy élhetőbbé tegyem magam, hogy több síkon szolgáljak, bárhova is szólítanak. Szakmai filozófiámat egyre tisztábban és teljesebbnek láttam, a rám kirótt feladatok függvényében, helyzeteiben: teljesítménycentrikusnak lenni, elkötelezett értelmiséginek lenni, akinek a diploma nem pusztán státuszt jelent, hanem hivatást, küldetést és munkát. És persze mindezeket nem deklamálni, hanem valóra váltani: felelősen kezdeményezni, dolgozni, cselekedni csakis azon a területen, amihez értesz, amit te magad közvetlenül megismertél, amire a szakmának, társadalomnak szüksége van, ami a megismerést, kiváltképpen a magyarságtudományt szolgálja. Tanítani! Akkor is, ha nem kérnek rá. Sem a tanári munkában, sem a bennem folyton szövődő, engem nyugtalanító kutatói munkámban nem tudtam elfogadni – metaforikusan szólva – a gereblyézést. A felszínességet. Ez egyértelműen rontja a hozzád tartozó egyén és közösség közhangulatát, biztonságérzetét, az egyén és a közösség társadalmi, szakmai hitelét. Itt jegyzem meg, hogy szakmai filozófiám része az egyesek által félreértett szigorom is. A székely-magyar népi társadalom öntörvényű felemelkedésének kultúrája, másképpen elmondott története lett az a valami, amit magamtól láttam meg, és úgy gondolom, önmagamat csaltam volna meg, ha hűtlen lettem volna hozzá. A papok, orvosok, katonák hivatalosan tesznek esküt. Én ezt a morális rítust magamban végeztem el, magam előtt próbálok megfelelni mindenért, amihez felnövesztettem magam – magamért és másokért. Fokozatosan megfogalmaztam példaképeimet is, és követtem őket. Ők mind szerény, de cselekvő emberek voltak: a tétlenséget száműző Mikes Kelemen, aki hittel és hűséggel írt egy képzelt Nénének, Kőmíves Kelemen, aki nem roppant össze, hanem képes volt a leomlott falakat többször is újraépíteni, és a bibliai Noé, aki a mindent pusztító esőzés idején sem veszítette el a fejét, hajójába mindenből felmentett, mert tudta-hitte, hogy a víz visszahúzódása után az életet újra kell kezdeni.

Részlet Székely Ferenc Aranypénz című, hamarosan megjelenő interjúkötetéből.