Születésnapi koncertre készül a Barozda együttes: szombat este 7 órától Csíkszeredába, a Szakszervezetek Művelődési Házába várják a műfaj kedvelőit. Kerek évfordulók kapcsán vissza szoktunk tekinteni a kezdetekre, az indulásra, és illik talán számvetést is készíteni. Simó Józseffel, a Barozda együttes egyik alapító tagjával az együttes múltjáról és jelenéről, repertoárjukról, a népzene és régizene kapcsolatáról Takács Éva beszélgetett. – Milyen körülmények között alakult meg a Barozda együttes Csíkszeredában? Mi volt a céljuk egy autentikus népzenét játszó zenekarral abban az időben, amikor még nem is létezett a táncházmozgalom? – A Barozda együttes létrehozásának előzményei sokkal régebbre nyúlnak vissza, mint a megalakulás időpontja. Pávai Pistával már gimnazista korunkban is zenéltünk együtt, és mint akkor minden fiatal, természetesen rockzenével foglalkoztunk. Aztán az egyetemi éveink alatt Kolozsváron tanáraink, Jagamas János és Szenik Ilona fordított a népzene felé, természetesen az akkori erdélyi falvakban még mindig fellelhető autentikus népzene, népdal, hangszeres zene és néptánc felé. A nagy élményt az jelentette, amikor Pávai Pista kivitt Székre, és ott életemben először találkoztam egy kis formációval, ami hegedűből, egy háromhúros kontrából és egy kisbőgőből állt. Hihetetlen élményt nyújtott az a nyers, őszinte, autentikus erő, ami ebben a zenében megmutatkozott. Bennem egyből azt támasztotta fel, hogy ez végül is ugyanolyan jó, mint a rockzene, felállásában is hasonlít, lévén egy hegedű–kontra–bőgő eléggé identifikálható a rockzene szólógitár–kísérőgitár–basszusgitárjával. A nagy különbséget az jelentette, hogy ez magyar, a miénk, míg a rockzene elsősorban angolszász eredetű volt. Annyira nagy benyomást tett rám, ránk, hogy mindenképpen ki akartuk próbálni, hogyan működne ez nálunk. Az egyetemi évek alatt ugyan prímásunk nem volt, de Pávai Pista szerzett egy kontrát, én egy kölcsönkért csellóval muzsikáltam, a lányok énekelték a széki dalokat, és így mentünk el éjjeli zenét adni a tanárainknak, amikor végeztünk. Aztán amikor Csíkszeredába kerültünk, 1976-ban, nagy szerencsénk volt: felfedeztük, hogy ott van Bokor Imre, aki zenetanár a zeneiskolában, gyimesi származású, ráadásul Zerkulától tanult hegedülni. És egyáltalán, tud hegedülni! Azzal meg is alakult a Barozda 1976 őszén. Belevágtunk az akkor táncház-pedagógiai szempontból előnyösnek tartott széki zenébe, lévén, hogy ez is volt akkor az első szerelmünk, ezzel ismerkedtünk meg legelőször. Nemsokára Demény Piroska néprajzkutató, szintén népdalgyűjtő, a Kolozsvári Rádió munkatársaként felvételeket készített velünk, azt lejátszották a rádióban, és talán innen indult el az új felfogás a városiak által művelt népzenélésben: ki falura, megtanulni az eredetit! Annyira követtük az eredetit, hogy néha a hibákat is lemásoltuk. De hát így tanul az ember, és ez nagyon jó út volt arrafelé, hogy egy idő után már magunkénak is vallhattuk az effajta muzsikálást. Nemsokára csatlakozott hozzánk Györfi Erzsébet. Őt akkor fedeztünk fel, amikor a csíkszeredai Gimnázium fellépett egy vetélkedőn, ahol zsűritagok a frissen alakult Barozda-tagok voltak. Erzsike egy Kodály-kórusműben szólózott, és amikor meghallottuk, mindannyian azt mondtuk, találtunk egy énekest. Ő pedig vállalta. Tíz évig dolgoztunk fáradhatatlanul, anyagi, szellemi és minden más áldozatot vállalva. Hogy mi volt a célunk? Amikor megalakultunk, más nem volt, minthogy ebből a jaj de jó zenéből minél többet megtanuljunk. Aztán ahogy mi magunk is fejlődtünk, jobban megtanultunk zenélni, szélesebb területeket fel tudtunk ölelni, úgy lassan alakult ki, hogy ezt népszerűsíteni, terjeszteni kell. A falu világának az akkor elfogadott, néptáncegyüttesek által terjesztett idillikus képe nekünk nem tetszett, nem tudtuk magunkénak vallani. De amikor az eredeti népzenét megismertük, akkor ráéreztünk, hogy ez viszont a miénk, ezzel tudunk azonosulni. És ha igen, akkor miért ne próbálnánk meg a falusi táncházak mintájára városon is elindítani ezt a fajta szórakozást. A cél így lassan formálódott meg, és természetesen egyre tudatosabb lett az élet során. – Az erdélyi táncházmozgalom elindításában tehát főszerepet játszottak. Milyen volt a fogadtatása Csíkban az újszerű zenének, kezdeményezésnek? – Azt mondhatnánk, hogy vegyes. Több szempontból is szerencsések voltunk. 1977-ben a csíkszeredai Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és mint ilyen, a kulturális tevékenységekért feleltem. Az volt a feladatom, hogy minél több csoportot, működőképes együttest indítsunk útnak, legyen a fiatalok körében kulturális tevékenység. Így az általunk elképzelt táncházat, elég egyszerűen, mint programot be tudtuk tenni az Ifjúsági Klub tevékenységei közé. Aztán az már más kérdés, hogy az elején mennyire volt népszerű, mennyien keresték fel a táncházat. Nem volt túl könnyű a kezdet, de mivel kitartottunk, egyre több fiatal győződött meg arról, hogy ez nem is olyan nehéz. Sokan ráéreztek, hogy ez a mi kultúránknak nagyon fontos eleme, és egyre többen kezdtek járni népzenére táncolni. Megpróbáltuk a csíkszeredai Gimnázium diákjait is bekapcsolni. Voltak akkor tanárok, akik felismerték ennek jelentőségét, és hajlandók voltak szervezett formában kedd esténként a bentlakásból hozni a diákokat. Ez sem működött zökkenőmentesen, de nem adtuk fel, és idővel egyre többen kezdték látogatni a táncházat, amíg végre kinőtte magát, és már tényleg mozgalomnak lehetett nevezni. Ugyanakkor segítettünk más városokban is az érdeklődőknek táncház indításában, Székelyudvarhelyen például Szép Gyusziéknak, Tárkányiéknak, és kapcsolatunk volt a kolozsváriakkal, akik aztán szintén indították ott is a táncházat. Egy idő után megpróbáltuk felölelni az Erdélyben akkor működő hasonló szellemiségű, stílusú zenekarokat, és köszönhetően az akkori KISZ-vezetőknek, sikerült a rock-pop beállítottságú Ifjúzene Fesztivál keretében egy külön kategóriát nyitnunk a népzenének, amit akkor még nem neveztek táncházmuzsikának. Meghívtuk a kolozsváriakat, sepsiszentgyörgyieket, mindenkit, aki akkor aktív volt ezen a területen. Így elég népes előadógárdát tudtunk felmutatni, ennek hatására pedig egyre népszerűbb lett ez a műfaj. Felfigyelt a televízió is, elindultak a Kaláka című adások Simonffy Katalin és Csáky Zoltán szervezésében. Ezek a műsorok végigjárták Erdély tájegységeit, mindenhol bemutatva a jellegzetes tánc-, népdal-, népszokás-hagyományokat. Nagy népszerűségnek örvendtek ezek a műsorok, hihetetlen hézagpótló szerepük volt. És természetesen szép lassan egyre inkább mindenki belátta ennek a zenének a kultúránkban betöltött szerepét, összetartó erejét, és innentől kezdve már mozgalomról beszélhetünk. – A Barozda együttes indította útjára a ma már világhírnévnek örvendő csíkszeredai Régizene Fesztivált. Hogyan jutottak el a népzenétől a régizenéhez, hogyan született a fesztivál ötlete? – Lévén zenetanárok a csíkszeredai zeneiskolában, már ott elkezdődött egyfajta régizenélés, többnyire még nyugat-európai repertoárral. Aztán 1980-ban Miklóssy-Vári Vilmos kezdeményezésére egy nagy Kájoni János-emlékkoncertet szerveztünk a várban a múzeum égisze alatt. Ennek kapcsán pattant ki az ötlet, hogy egy fesztivált is meg kellene próbálni rendezni. Aztán el is indult a fesztivál, amelyen az 1986-os betiltásáig végig jelen voltunk mint szervezők, szerkesztők, rendezők. Időközben a Barozda együttes stílust változtatott, ami a régizenélést illeti. A többnyire nyugat-európai táncdallamokról áttértünk az erdélyi vagy erdélyi vonatkozású, fellelhető, rekonstruálható magyar anyanyelvű régizenéléshez. Így kerültünk el az énekelt versekhez, elsősorban Balassi énekelt verseihez, de felfedeztük, hogy tánczene is lejegyzésre került az 1600-as, 1700-as években. Kodály Zoltán rámutatott, hogy aki a magyar régizenét hitelesen akarja megközelíteni, az a népzene felől kell közelítse. Mi így is tettünk, és ebből alakult ki az a régizenélési stílus, amit tényleg a Barozdához lehet nagyjából kötni. Erdélyi magyar vonatkozású dalok, táncok Erdély régi századaiból a műzene és népzene határán mozogva – evvel lehet nagyjából jellemezni az új stílust. Közben rájöttünk, hogy ez is óriási hézagpótló szerepet tölt be. A magyar irodalom oktatása az akkori Romániában ilyen jellegű megvilágításban sosem közelítette meg ezeket a verseket, így végül is tananyagot tudtunk adni a magyar irodalom tanításához, a szövegeket kiegészítve hangzóanyaggal. A hiteles népzene népszerűsítése, terjesztése, tanítása mellett szívügyünk lett az erdélyi magyar vonatkozású régizene is, és a mai napig ezt el nem engedtünk, minden műsorunkban próbálunk ebből betűzni, népszerűsíteni. – A nyolcvanas évek romániai kommunista rezsimje lehetetlenné tette az együttes és tagjainak életét. Külföldre való távozásuk azonban nem jelentette az együttes felbomlását. A közös zenélés folytatódott, és többször felléptek itthon is. Hogyan tudták megőrizni a Barozda szellemiségét, a magyar népzene és a régizene iránti elkötelezettséget? – A történetben a tragédia az, hogy mi ezt a tevékenységet sosem valaki másnak kárára, ellenére folytattuk, hanem kizárólag csak a saját és természetesen nemzetünk okulására, szellemi gyarapodására. Hagyományaink ápolására törekedtünk mi evvel, semmilyen rendszerellenes vagy bármilyen más felforgató ötletünk ezzel soha nem volt. Ennek ellenére ’86-ra az akkori hatóságok ellehetetlenítették tevékenységünket, minden megyéből kitiltottak, nem tudtunk koncertezni már, sőt a végén már Csíkszeredában sem koncertezhettünk, ’86-ban a Régizene Fesztivált magát is betiltották. Az utolsó, a Hargita Együttessel közös előadásunkat is csak úgy tudtuk megtartani, miután öt perccel a kezdés előtt Bukarestből jött rendelettel letiltották, hogy az akkori megyei szakszervezeti elnök vállalta a felelősséget, és saját szakállára megengedte, hogy megtartsuk az előadást. Mivel elég nyilvánvaló volt, hogy ezt a fajta munkát nem tudjuk folytatni, a társaság szétszéledt jóformán Európa minden égtája felé. A szerencsés az egészben mégiscsak az volt, hogy a Barozda akkori magja – Bokor Imre, Toró Lajos és jómagam – egy fél év leforgása alatt Svédországban telepedett le, ahol új körülmények között ugyan, de folytattuk nagyjából azt a munkát, amit addig is tettünk. Nem került különösebb erőfeszítésbe a magyar nyelv, hagyományaink, kultúránk megőrzése, sőt sikerült gyerekeinknek, lassan már az unokáinknak is átadnunk. Emellett a magyar népzene, a magyar táncházmuzsika népszerűsítését is elég sikeresen végeztük, Svédországot széltében-hosszában bejártuk műsorainkkal. Ahogy mozgási lehetőséghez jutottunk, útlevelet kaptunk, elsősorban Magyarországra jártunk nagyon sokat, különböző fesztiválokra, táncháztáborokba, később volt saját fellépésünk is, de Európában is több helyen, fesztiválokon, különböző alkalmakkor felléptünk. És természetesen sikerült egy idő után haza is jönni, a 20 éves táncházmozgalmat is meg tudtunk ünnepelni a többiekkel együtt, majd a saját 25 éves évfordulónkat, 30 éves évfordulónkat, és egy pár alkalommal a Régizene Fesztiválra is eljutottunk. – Milyen repertoárral ünneplik 40. születésnapjukat a csíkszeredai koncerten? – Közelgő évfordulós koncertünknek a címe akár az is lehetne, hogy Emlékezzünk együtt. Pont ezt fogjuk megpróbálni: vagyis a kezdetektől, az első kedves dallamoktól kezdve történéseken keresztül zenélve megpróbáljuk összefoglalni az elmúlt 40 évet. Mindenkit nagy örömmel és szívesen látunk, aki velünk együtt akarja ezt végighallgatni október 8-án, szombaton este hét órától a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában.