Vajon meddig tart ez a mostani korban divatos aberráció? Vajon tisztában van-e az a civil szervezet, amelyik felvisított, hogy fáj neki a szablyára húzott medvefej látványa a székely anyaváros címerében? Kvázi állatot védene, de egy fél szót sem pazarol arra, hogy embervédelmet is tartalmazzon az a sor aggodalom, amellyel döngeti az igazságszolgáltatás kapuit. Hiszen látni, hogy ott egy átdöfött szív is. Gyakorlatilag úgy néz ki, s valakik azt szeretnék, hogy vádat emeljenek, vagy legalábbis gyanút támasszanak mindenki ellen, aki a kezdeményezőktől, a helyi polgároktól és a történelmi hűséget – a kontinuitást (!) – képviselő városi tanácstól az illetékes minisztériumig, a miniszterelnökig részt vett ebben a cselekedetsorban, hogy címere legyen Székelyudvarhelynek. Már-már ’bűntényt’ írtam, de azt hiszem, hogy ez egy kicsit erős kifejezés. A civilekben van, lehet némi hátsó szándék. Feltételezhető, hogy elsősorban etnikai alapon sérti a szemüket az a bizonyos medvefej… Nem sorolom, megtették bizonyára sokan a napokban, elvégezték a számvetést, hogy hány erdélyi és székelyföldi település – legmagasabb szinteken – jóváhagyott címerében szerepelnek döglött állatok. Vagy testrészek. Megnyugtatóan sok. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a másik térfélen is. Moldvában ugyancsak találni ilyeneket. Ott a bölényfej, mint trófea a régi címerükben… És számunkra ez jó, mert itt egy hatalmas bili képes kiborulni. Sok fekáliával. Nézzük csak: a capitoliumi farkas, amely ókori ugyan, de a reneszánsz idején odabiggyesztették alája Romulust és Remust. A szopacsokat, ahogy eléggé el nem ítélhető módon jegyzi meg rájuk vonatkozóan olykor a székely. Romulus volt a nyerő, ő lett a menőbb, mert a hagyomány szerint úgy vált Róma alapítójává és első királyává, hogy előbb kifasírozta fivérét. Megnyuvasztotta? Szakadékba lökte? Leszúrta? A halálnemet nem tudni pontosan, hiszen a történelmi ködbe vész. Ha nem történik meg ez a merénylet, akkor tán Remia lehetne az Örök Város neve eme hét dombon. Akár. Csakhogy mindez nem több homályos legendánál, de azért piedesztálra emelhető egy majdani gyilkos. Nem beszélve arról, hogy hiányos öltözékben. És olyan táplálkozási pózban, amely eléggé ízléstelen. Az is alááshatná e szobor kópiáinak a létjogosultságát, hogy egyiket-másikat egy kivégzett diktátor, Mussolini osztogatta anno. A kolozsvári farkasról írta pár éve egy kiváló román értelmiségi, hogy – minekutána sokszor szégyellték és költöztették – jobb lenne, ha kerekekre szerelnék, és időnként körbe-körbe huzigálnák madzagon, vagy be egy raktárba, hadd lehessen megvédeni a változó konjunktúrákban ezt az egyébként kiváló műalkotást. És a környezetét. Ha már farkas és állatvédelem… A bajt a gyökerénél kell kiirtani kedves feljelentők! Állítólag a dákok is farkasfejes zászlókat lobogtattak elrettentendő az ellenséget. Eredetileg nem zászló, hanem kipreparált igazi farkaskoponya, amelyben az áramló levegő adott ki félelmetes hangokat. Változó sikerrel, hiszen a nagy ellenféllel, a rómaiakkal szemben az elrettentésnek ez a formája nem sokat ért. És ezt a farkast is előszeretettel ábrázolják heraldikusan… Bár csak annyit ért végül, mint holt lovon a patkó, a római haditechnikai és az emberfölény ellenében. De ezt se nagyon mondhatjuk, mert megint döglött állat szivárog be itt a sorok közé. És különben is: előfordulhat, hogy állatvédelmi okokból kifolyólag az igavonó- és sport-lovak házi tartása, hasznosítása, megvasalása is tilos lesz, és minden lóval zajló elképzelésünk áttevődik a szimulációk kiberterébe. A lovak meg boldogan futkorásznak, ott legelésznek az örök (vadász)mezőkön, szabadon, míg élnek, s míg meg nem halnak. A rosszindulatú feljelentő azonban elkövetett egy otromba mulasztást. Tényleg. És ez a legfelsőbb hivatal korifeusainak sem szúrt szemet! Még. De előbb, vagy utóbb igen. Feltűnhet majd. Bocsánat a kifejezésért, hogy szemet szúrt… Embervédelmi megfontolásból kérdem: miért nem tűnt fel senkinek az a stilizált emberi szív, amelyet ugyancsak átdöfött az a fránya szabja az udvarhelyszéki municípium címerében? És hány ilyen szív lehet további helyeken?! Ha elkezdünk ilyenformán civil elefántokként jönni-menni a sokezeréves kultúra porcelán-memória-lerakatában, vajon mi marad az utókorra? Mi megy belőlünk és a lényegből át tova, ha elhal velünk együtt a net? Homályos információk, amelyekből mintha annyi látszana, hogy valami csökött, emberszabású lények tapodták a helyet, itt, Remia dombjain, mely szerencsésebb körülmények közepette, akár lehetett volna akár Róma is. Utólag azonban mindegy. Csak torz, töredékes valami volt, és alig-alig értelmezhető, ami az omikron korából egykor majd kiolvasható.

Simó Márton