tiszta égbolt
Elvárások és valóság viszonya
Elkezdődött egy újabb hét, egy újabb nap. Gyönyörű napos időre ébredtünk, olyan valóságos júniusi időre. Végre valahára. A város felé haladva mosolyogva bámultam a tájat a kocsi ablakából. A tájat, amit úgy ismerek már, mint a tenyeremet. Néha jó érzés belefeledkezni a bámészkodásba, jó nézni az embereket, az arcokat, és csak figyelni. Néha jót tesz, ha nem gondolkodik az ember. A hétköznapokban olyan sok gond és probléma nyomja a lelkünket, hogy elfeledkezünk arról: olykor szünetet kellene tartani. Csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre az apró jeleket. Azért jutott eszembe mindez, mert egyre több fiatal ismerősöm van, aki alig huszonöt évesen képtelen megbirkózni a gondjaival, aki önképzavarral küzd, és aki depressziós. Amilyen fejlett világban élünk, ami a technológiát és a kommunikációt illeti, annál kevésbé vagyunk képesek bízni saját magunkban, és nem azon dolgozni, hogy megfeleljünk másoknak. Pedig egy döntés mögött, legyen az jó vagy rossz, mindig sokkal több van, mint amit elsőre hinnénk. Mégis olyan könnyen címkézünk fel embereket, mondunk ítéletet vagy könyveljük el valamilyennek. A nyomásnak hála, amely az egész 21. századot jellemzi, feledésbe merültek a valódi értékek, amelyek értéke nem mérhető pénzben. Egy kedves szó reggelente, egy nyugodtan elfogyasztott kávé a teraszon, egy meghitt beszélgetés. A tudat, hogy az élet akkor is jó, ha nem tökéletes, hogy a teljesítményt leszámítva is ezernyi lehetősége van az embernek arra, hogy boldog legyen. Nem tehetjük zsebre ezeket, nem foghatjuk kézben, de van hatalmunk arra, hogy bármikor éljünk velük. Az én generációm számára a hiba az szégyen, ahogyan a gyengeség is az. Muszáj erősnek lenni és függetlennek. Karrier kell és pénz. Népszerűség és tudás. Kellő intelligencia. Tapasztalat. Olyan dolgok, melyek jó, ha egy középkorú embernek megadatnak. Van egy standard mérce, amelynek tökéletesen kell passzolnia az emberhez, vagyis inkább fordítva. S mindennek tudatában éljük a mindennapokat. Tudjuk, és mégis nehezen teszünk ellene valamit. Nehéz önmagunknak lenni egy olyan társadalomban, amely saját képére és személyiségére formálná az emberiséget.
Fülöp Orsolya
