kevés felhő
szórványos felhőzet
Elpuhult életösztön
Érdeklődéssel hallgattam a napokban a Marosvásárhelyi Rádióban egy segesvári világutazóval készült beszélgetést. Az amúgy gyógyszerészként tevékenykedő fiatalember pénze mellett szabadidejét áldozza utazási szenvedélyére: egy adott vidéket vagy nagyobb tájegységet – akár félkontinensnyi országot – nem egy-két nap, hanem lehetőség szerint két-három hét alatt próbál bejárni, minél alaposabban megismerni. Nem jegyeztem meg a bakancslistáján kipipált országok, egzotikus szigetek nevét, az interjúban az Ázsiában és Dél-Amerikában szerzett tapasztalatairól beszélt. Különösen megfogott, amikor a hazai és a külföldi életkörülmények összevetésére, összehasonlítására terelődött a szó. A következtetés ugyanis az volt, hogy Romániában, Erdélyben bár tarthatatlan állapotainkra előszeretettel panaszkodunk, a világ más részeihez képest nem élünk mi rosszul. Sem annyira, mint mondjuk, és megközelítőleg sem olyan rosszul, mint gondoljuk. Sőt, ellenkezőleg.
Persze, az is igaz, nem vagyunk még a nyugat-európai országok vágyott jövedelemszintjén, egy átlagos romániai háztartás nem annyiból gazdálkodik, mint egy német vagy francia, de helyzetünk józan megítéléséhez és értékeléséhez azt is látni kell, nem mi vagyunk a legszegényebbek. Nemhogy világ, hanem európai összevetésben sem. Akkor sem, ha – jó magyar szokás szerint – krónikus elégedetlenségünk állandó panaszkodásra ingerel legtöbbünket.
Az utazó azt tapasztalta, nálunk sokkal nehezebb, sanyarúbb körülmények között élők – Pakisztánban, fent a Himalájában vagy Peruban, az Andokban – erősebb életösztönnel, nagyobb tenni akarással rendelkeznek. Az elmúlt harminc év alatt annyit szidtuk a rosszlétet, hogy észre se vettük, mennyire elpuhultunk, ellustultunk, belesüppedtünk a fotelbe. Azt várjuk, hogy súlyos rossz sorsunkból valaki – a munkahelyen a főnök, a településen a polgármester, vagy az unió vagy a román vagy magyar kormány – végre kiemeljen már bennünket. Mindegy ki, akárki, csak magunkon segíteni ne magunknak kelljen. Ásson sáncot, mérjen földet, ruházzon gyermeket, adjon munkát, lakást, nagy fizetést, hozza helybe a jólétet. Na, és cserélje ki a házon/tömbházon a pár éve elrepedt tetőcserepet.
Életösztön, tenni akarás? Nem egészséges hozzáállásra vall, ha önálló vállalkozásba vágni félünk, mert nem kockáztatunk, de az alkalmazottként szajkózzuk: ennyi bérért, fizetésért felkelni sem érdemes. De nem érdemes megművelni az idős szülőkről ránk maradt földeket sem, mert bajos, mert költséges. Nem éri meg felásni a pár áras konyhakertet, metszeni az öreg almafát, mert fáradtsággal jár és a piac úgyis mindent megterem. Nem éri meg pár báránykával kaszáltatni a bennvalót, nem éri meg családi szükségletre nevelni hízót, tartani csirkét, nyulat, esetleg egy-két friss tojást adó tyúkot, mert piszkítanak, büdösek, törődést igényelnek, a délutáni tévésorozattól időt vesznek. Nem éri meg sem falun, sem városon a többlet erőfeszítéseket, mert tömve olcsó rágnivalókkal a nagyáruházak, üzletek. Könnyebb néha napján behuppanni az autóba, és előkelőbb tolni a bevásárlókosarat a talicska helyett. Vélt és panaszolt rossz sorsunkban mindezt azért tehetjük meg, mert lehet. Jó, jó. De akkor ne panaszkodjunk, hogy szegények vagyunk, és kiszolgáltatottak, és elesettek. Lássuk be: inkább vagyunk lusták, mint pénztelenek.
Domján Levente
.jpg)
