Hirdetés

Ellenérzés és motiváció

Novemberben a Távol-Keletre vitt az utam, természetesen a már megszokott budapesti kulturális aperitiffel. Indokína három államába, Vietnámba, Laoszba és Kambodzsába jutottam el. Már régóta szemezgettem ezzel a kirándulással, de eleddig mindig került vagy egy fontosabb látnivaló, vagy egyéb csábítás – mint Dél-Amerika, amely azóta vonz, hogy először betettem oda a lábamat.

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Ellenérzés és motiváció
Fotó: Albert Ildikó

Más a helyzet Ázsiával. Keletet nem igazán kedvelem. Előre ösztönösen taszított, aztán miután többször jártam ott, több helyen, már magyarázatom is van ellenérzésemre. Azt hiszem, egyrészt lényegi, összeegyeztethetetlen temperamentumbeli különbség van közöttünk, amit érzékeltem már anélkül, hogy éltem volna közöttük. Másrészt, szintén lényegi és összeférhetetlen mentális, életfilozófiai különbség is: az én önálló és önállóságra, szabadságra törekvő lelkem számára elfogadhatatlan a buddhizmus vágytalansága, meg a hinduizmus hirdette karma, a szenvedés elfogadása jelentette nyugalom, meg ezek minden változata, amit én beletörődésnek érzékelek, és ezért elutasítok.


Hirdetés

Teljesen összeférhetetlen az én szabad, tettre kész, önálló alkatom, gyors, problémamegoldó gondolkodásom a keleti szemlélődő, elfogadó, be nem avatkozó, szabályozott alapállással. Ennek ellenére, volt kellő kíváncsiság bennem, hogy előbb Indiát, majd Kínát és Japánt is meglátogassam. Mindegyikről írtam, mint ahogyan az érdeklődésem okairól is. Több olyan ázsiai ország nem maradt, amely valamiért izgatott volna. Bár ez a megállapítás csak félig igaz. Lenne még két hely, amelyre kíváncsi lennék: elsőként Tibet, ha nem félnék, hogy ma már semmit sem találok meg ott abból a szellemiségből, amit keresnék, ha odamennék, hisz a kínai uralom szétverte, a szó mindkét értelmében, mindazt, ami a lényege volt. Persze az épített örökségük valószínűleg így is nagyon érdekes. A másik Kambodzsa, pontosabban benne is „csak” Angkor híres templomegyüttese, amely úgy került föl vágyaim listájára – bár sokkal kevésbé intenzíven –, mint Párizs, Velence vagy a piramisok: gyerekkori csemegeként a tanultak meg az olvasmányaim alapján. Az Élet és tudományban találkoztam először – édesapám közvetítésével – a dzsungelben megbúvó, évszázados fák és liánok által benőtt, széttördelt, körülölelt hatalmas szent várossal, amely attól fogva a meglátogatandó helyek közé került. Az utazási irodák rendszerint egy-két másik ország látnivalóival társítják ezt a csodát. Ezúttal Vietnámmal és Laosszal. Az utóbbiról a nyomora kapcsán hallottam leginkább. Az előbbiről a gyerek- és ifjúkoromat suttogva kísérő amerikai háború jutott mindig eszembe, de valami ennél fontosabb is. Egyik kedvenc regényíróm, Graham Greene kedvenc könyve, A csendes amerikai. Motivációnak ez nem kevés.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!