Pál Gábor neve jogászként, politikusként, a csíki közélet korában meghatározó személyiségeként él a köztudatban. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója kapcsán a jeles ügyvéd, törvényhozó történészi munkásságára hívja fel a figyelmet Komán János. [caption id="attachment_67141" align="aligncenter" width="1000"] Pál Gábor-dombormű egykori lakóháza, jelenleg Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának székháza falán[/caption] Egy levéltárban eltemetett kéziratra, könyvre szeretném fölhívni a történészek, de inkább a fiatal történészek figyelmét, azzal az elgondolással, hogy akár doktori dolgozatuk alapforrása is lehetne. Címe: Az 1848/49. évi magyar szabadságharc különös tekintettel Erdélyre.1 Ötkötetnyi, könnyen olvasható kéziratról beszélek. A kötetek oldalszáma egyenként valamivel több, mint 500 oldal, azaz összesen 2569 oldalt számolnak. Kevesen nézték át, olvastak belőle valamennyit, és a levéltári nyilvántartó lapok szerint az a két-három személy is román kutató volt, de ők is csak egyik-másik kötetben kereshettek valamit. Szerzője nem történész, ügyvéd ember, a csíkszeredai-csíksomlyói Pál Gábor2 volt. Úgy tűnik, hogy élete jelentős részét kuta-tásra, forrásanyagok beszerzésére, ennek a könyvnek a megírására fordította. Valóban, a lapalji lábjegyzetek arról tanúskodnak, hogy fölhasználta mindazokat az okmánytárakat, tudományos dolgozatokat, könyveket, folyóiratokat, újságokat, emlékiratokat, följegyzéseket stb., amelyek 1849 után az 1960-as évekig megjelentek. Annak ellenére, hogy a levéltári búvárkodásokat az akkori politikai helyzet korlátozta vagy nem is engedélyezte, nem is beszélve arról, hogy az erdélyi és a székelyföldi levéltárak rendezetlen anyagához nem lehetett hozzájutni, ez a könyv – szerintem – büszkesége lehetett volna a székelységnek, de nem kerülhetett az olvasók kezébe. Mihelyt a szerző 1961-ben könyve írását befejezte, a házkutatást tartó szekuritáté elkobozta. A csíkszeredai levéltárba került, onnan pedig a marosvásárhelyi állami levéltárba, ahol eltemették, ugyanis a történelmi dolgozatok, akárcsak a tudományos dolgozatok jelentős része, ha nem hasznosíthatók a maguk idejében, túlhaladottá válnak, elévülnek. Persze, csak részben… Napjainkban egy ilyen könyv megjelentetéséhez nemcsak sok pénz szükséges, hanem egy csapatnyi hozzáértő történész is, akik elvégzik egy ilyen történelmi munkához szükséges kiigazítást, jegyzetelést, szerkesztést. A Pál családnak két leány- és egy fiúgyermeke született. Az apa a fiának ajánlja könyvét. „Egyetlen fiamnak, kit a kegyetlen sors messze világrészbe szakított el tőlem” – olvassuk a cím alatt. Mindössze csak figyelemfelkeltőként említem meg, hogy az első kötetben a nagy francia forradalom európai hatásairól, a XIX. század első felének forradalmairól, a magyarországi reformtörekvésekről, a magyar politikai elit országgyűlési tevékenységéről, az 1848-as márciusi eseményekről, erdélyi hatásairól, a nemzetőrség szervezéséről, az erdélyi magyar–román, magyar–szász viszonyról, a magyar hadsereg fölállításáról, a székelység szervezkedéséről, az agyagfalvi székely népgyűlésről, az első székelyföldi csatározásokról, a csíkszéki helyzetről Gál Sándor megérkezéséig, a székelyek délvidéki harcairól stb., stb. részletesen tájékoztat. Ebben a kötetben 104 cím alatt írja le a legfontosabb események történetét, és hasonló részletességgel számol be a következő kötetekben is. A második könyv jelentős része az erdélyi eseményekről, Bem erdélyi hadjáratáról, a székelység önvédelmi harcairól, a harmadik az 1849. évi magyarországi politikai eseményekről és harcokról ír, a negyedik ismét az erdélyi és székelyföldi eseményeknek szentelt több oldalt. Kiemelt helyet kap a szabadságharc leverése utáni megtorlás székely áldozatainak fölsorolása a birodalom különböző börtöneiben: Kufsteinban, Olmützben, Josefstadban, Theresianstadtban, Munkácson, Péterváradon, Aradon, Szebenben3 stb. Nem marad említetlenül a politikai foglyok egy-két vagy több mondattal leírt cselekedete, életrajza. Adatgyűjtés tekintetében jóval megelőzi azokat a tanulmányokat, könyveket – elsősorban Tamási Zsolt-József, Zakar Péter könyveire4 gondolok –, amelyek az egyházi személyek, papok, lelkészek, kántorok szabadságharcban vállalt szerepéről és börtönbüntetéséről beszélnek. De mások könyveiről, tanulmányairól is ugyanezt mondhatnám. Az ötödik kötet a világosi fegyverletétel utáni eseményekről és a forradalom vezető személyiségeinek, több ezer szabadságharcosának török földre meneküléséről készített részletes leírást. Csupán a menekültek összegezett létszámát emelem ki: 1849. augusztus 25-én – olvassuk könyve 5. kötetében – „4906 magyar menekült gyűlt össze, éspedig 20 polgári egyén, 5 tábornok, 7 ezredes, 18 zászlóaljparancsnok, 67 őrnagy, 76 százados, 36 hadnagy, 2 orvos, 3401 altiszt és közlegény, a lengyelek közül 3 tábornok, 154 törzs- és főtiszt, 5 orvos, két pap, 630 altiszt és közlegény, az olasz légióból 1 ezredes, 2 őrnagy, 22 főtiszt, 3 orvos és 430 altiszt és közlegény.”5 Már ezek – az általam kiemelt – számadatok, ha nem is veszik nyilvántartásba az összes menekültet, elég meggyőzően beszélnek arról – többek között –, hogy a szerző igyekezett fölhasználni minden olyan forrásanyagot, amely az 1955–60-as évekig megjelent. Pál Gábor olyan terjedelmes összefoglaló könyvet írt az 1848–49-es szabadságharcról, amilyen addig Erdélyben nem született, de a magyarországi szakirodalom sem bővelkedett ilyen részletező leírással ezekről a nagyon szép és nagyon szomorú évekről. Jegyzetek 1Mm NL., Kéziratok gyűjteménye, F75, 325.leltári sz., 101-105. 2Dr. Pál Gábor 1883. február 7-én született, meghalt 1968-ban, eltemették Csobotfalván. Apja Pál Gábor (1852–1935), anyja Fodor Ludovika (1855–1939), felesége Krammer Edith (1898–1936). Gyerekei: Gábor (Argentínába emigrált), Ágnes és Vera (még él, 88 éves). 3Mm NL., Kéziratok gyűjteménye, F75, 325.leltári sz 104.,1912–1950. o. 4Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848–49-ben. Bp.,1999; Tamási Zsolt-József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848–49-es forradalomban. Scientia Kiadó. Kolozsvár, 2007. 5Mm NL., Kéziratok gyűjteménye, F75.,325. leltári sz.,105,1977.o. A cikk a Hargita Népe március 16-i számában jelent meg.