A farsangi időszakban a csíkszeredai közönség is láthatja a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes Székely Dorottya című, Csokonai Vitéz Mihály vígeposza alapján készült zenés-táncos darabot. A vasárnapi bemutató előtt a főszerepben játszó Márdirosz Ágnessel, a Csíki Játékszín színművészével Márk Boglárka beszélgetett. – Hogyan született meg az együttműködés a Pipacsok Néptáncegyüttessel? Miért éppen a Székely Dorottyára esett a választás? – A színház mellett a másik nagy szerelmem a néptánc és népzene. A Pipacsok együttessel diákkorom óta kapcsolatban vagyok. Mindig eljártam a rendezvényeikre, táncházaikba, mivel régóta ismerem a vezetőjüket, László Csaba koreográfust. Nagyon sok barátom került ki továbbá a Pipacsok együttesből, valamint a Csabával való ismeretségünk révén sokszor részt vettem az általuk szervezett Felsősófalvi Tánctáborban is. A számos esemény révén, amelyen együtt „mulattunk”, érlelődött bennünk a gondolat, hogy együtt is kéne dolgoznunk. A színházi munkám miatt mindeddig nem volt erre lehetőségünk. Aztán, amikor a Csaba fejéből kipattant a Csokonai-vígeposz színpadra vitelének ötlete, megkeresett, hogy hajlandó lennék-e amatőrökkel, de vele dolgozva megalkotni ezt a művet. Természetesen azonnal belementem, hiszen számomra is kihívás volt: kipróbálhattam magam, hogy miként működök egy általam nem megszokott közegben. Eleinte azt hittem, lazábban zajlik majd a munka, de rá kellett jönnöm, hogy valójában sokkal megerőltetőbb. Eddig ugyanis nem dolgoztam úgy néptáncelőadásban, hogy aktívan táncoljak és csak nagyon kevés szöveges feladatom legyen. A Székely Dorottya koreográfusa és ötletgazdája László Csaba, míg a rendező-mókamester a Magyarországon élő Boka Gábor, aki korábban két előadást is rendezett a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttessel. Tehát az is jó tapasztalat nekem, ahogy ő dolgozik, mert régóta szerettem volna vele színházi körülmények között együttműködni. – Milyen amatőrökkel dolgozni, illetve többet énekelni és táncolni, mint amit megszokott? – Abban mindenképp más, hogy ez számomra munka, a többieknek – amatőr csoport lévén – inkább szórakozás. Én hozzászoktam ahhoz, hogy pontos időben kezdődik a próba, amikor már mindenki bekészült rá. Itt nem így működik, hanem időbeli csúszások vannak, ugyanakkor nem biztos, hogy a többiek annyira otthonosan mozognak a színpadon, mint ahogy én hozzá vagyok ahhoz szokva. Nekem eddig természetes volt, hogy a partnereim azonnal tudják, hogy mit kér a rendező. Tehát nem is nehéznek, csak másnak nevezném ezt az egészet, de sok szempontból jobbnak is. – Mire számíthat a néző a vasárnap esti Székely Dorottyában? – Úgy gondolom, hogy jó kis kikapcsolódásra, kacagásra, amiből remélem, a lehető legtöbb lesz. – Hogyan alakult az életében a kapcsolat a zene, a népdal, a néptánc és a színház között? Kívülről nézve annyi mindennel foglalkozik, olyan sok helyen megfordul. – Ez az egész együtt él számomra. A színház ugyanúgy szól a zenéről, mint a szöveg mondanivalójáról. Ha zenés felkérést kapok, ugyanúgy oda kell tennem a csontot, mintha prózai feladatom lenne. És az is sokat jelent, hogy a zene és tánc közel áll hozzám, ezt viszont a gyermekkoromból hozom: hamarabb ismerkedtem meg a táncházzal, mint a diszkóval. Elsajátítottam egyfajta mozgáskultúrát, amely sokkal közelebb áll hozzám. Számomra tehát a tánc is ugyanolyan önkifejezési mód, mint a színpadi jelenlét. – Akkor nem is kérdezem, hogy mi áll közelebb Önhöz: a színjátszás, az ének vagy a tánc? – Nem tudnék választani ezek közül, mert mindegyik ugyanolyan közel áll hozzám. Ugyanúgy jól érzem magam egy prózai darabban, mint amikor a Pipacsokkal táncolok. – A leghosszabb ideje tagja a Csíki Játékszínnek, az 1999-es indulás óta itt van. Mennyire ebből indul ki és ér itt véget minden? – Teljes mértékben ebből indul ki minden. Ide építettem fel a családomat, mind a három gyermekem itt született, itt járnak iskolába, óvodába. Az, hogy 1999-ben idekerültem, Parászka Miklós igazgató-rendezőnek köszönhető, hiszen ő hívott ide. Az első, Csíki Játékszín égisze alatt született előadásban – Dosztojevszkij: Részegek, amelyet Dragoş Galgoţiu rendezett – már szerepeltem. Aztán a második, Molnár Ferenc A doktor úr című műve alapján, Parászka Miklós rendezésében készült darabban is szerepet kaptam. A színház és az életem gyakorlatilag eggyé fonódott. A barátaim is nagyjából mind itt vannak. – Hogy lehet ezt a sok mindent a családdal összeegyeztetni? – Elsősorban logisztika kérdése. Ha ebben jó vagyok, ismerem előre az időbeosztásomat, akkor elég jól meg lehet szervezni. De persze ehhez kell egy rugalmas férj, aki egyébként szintén „zenész”. Ez nehezebbé teszi ugyan a dolgot, hiszen ha legalább ő átlagos munkaidő szerint dolgozna, akkor lehet, hogy teljesen más lenne az életünk. De így, hogy mindketten folyamatosan úton vagyunk, bizony az ő rugalmasságára is nagy szükség van. De például most decemberben nem voltam kiosztva a Csíki Játékszín szilveszteri előadásába, ezért elvállaltam Kézdivásárhelyen Ray Cooney Ketten a neten egyik szerepét. Amikor tavaly júniusban megláttam a szereposztást, azt gondoltam, hogy végre úgy készülök majd a karácsonyra, ahogy én akarok. Aztán megkaptam a felkérést a kézdivásárhelyi szerepre, amire igent mondtam. Egyrészt két nagyon jó színészkollégámmal dolgozhattam együtt: Lung László Zsolttal és Kolcsár Józseffel. Másrészt izgalmas feladatnak tűnt a ez a felkérés, mivel a megszokott közegemből kikerülhettem. Itt térek vissza férjemre: ha ő nincs és nem mondja azt, hogy meg tudjuk oldani ezt a periódust, akkor nem jöhetett volna létre mindez. Nagyon fontos, hogy ő rugalmasan tudja kezelni a helyzetet. Emellett persze ott vannak a nagymamák, akik, amikor ráérnek, akkor segítenek. Egyikünk sem csíkszeredai, ezért ők nincsenek mindig a közelben. De amikor tudnak, eljönnek néhány napra, egyébként meg néha elkerülhetetlen, hogy gyermekfelvigyázót hívjunk segítségül. – A férjével mindketten sepsiszentgyörgyiek. Hogyan viszonyulnak Csíkszeredához? – Érettségi után Marosvásárhelyre mentem, az nekem túl nagy város volt. Az alatt a négy év alatt nagyon megváltozott a régi megszokott szentgyörgyi baráti társaságom. Amikor Csíkszeredába jöttem, megszerettem a várost, most már sokkal jobban érzem magam itt, mint Szentgyörgyön. – Benne volt ebben az is, hogy teljesen új társulat indult akkor? Megvolt az a kezdeti lendület, tenni akarás? – Persze, ez is benne volt, meg az is, hogy úgy éreztem, nagyon pezseg itt az élet. A mai napig azt vallom, hogy nagyon mozgalmas itt a kulturális élet. Ez pont az akkori énemnek megfelelt, ezt igényeltem, ezt vonzottam magamhoz. Szentgyörgyön ezt nem kaptam meg korábban. – A mostani énjének is megfelel Csíkszereda? – Igen, most már ide alakítottam az énemet. A gyermekek és munka miatt már nem is tudnám másként elképzelni. Minden hozzáállás kérdése egyébként: ha akarod, megkapod azt a városban, amire szükséged van. A nyitottság a kulcs. – Mennyire tudatosan készült a színművészeti egyetemre? Játszott korábban színjátszó csoportokban? – Színjátszó csoportnak soha nem voltam tagja, egyetlen angol nyelvű előadásban szerepeltem, egy Szentivánéji álomban, amelyben Puckot alakítottam. Izgalmasnak tűnt, hogy egy nagyjából férfiak által játszott szerepet elvállaljak. Rengeteget jártam ellenben szavalóversenyekre, és azt hiszem, ez volt az, ami a színpad közelébe vonzott. Emellett sokszor konferáltam a néptánccsoport fellépésein, vagy éppen balladákat mondtam. Tudatosan készültem az egyetemre. – Felteszem legmegszokottabb, színművészeknek szánt kérdést: milyen típusú szerepek állnak közel Önhöz és mi az álomszerepe? – Nincs álomszerepem és abban a szerencsés helyzetben vagyok – amit talán Parászka Miklósnak köszönhetek –, hogy nem is skatulyáztak be. Ebben a színházban a Csongor és Tünde Ilmájától kezdve, a boszorkányon keresztül, a szép feleségig, Turandotig mindent játszottam. Nem voltam soha csak a naiva vagy a szubrett. Eléggé változatos a munkásságom, és mindegyik szerep közel áll hozzám. Természetesen sokszor megtörténik, hogy meglátom a szereposztást, és felmerül a kérdés, hogy vajon mit kezdek majd azzal. De elindul a próbafolyamat, amely úgy kovácsolódik össze a szerepformálással, hogy a végére nagyon megszeretem és közel kerül hozzám a karakter. – Hogyan zajlik a folyamat, amellyel egy szerepet a magáévá tesz? – Az nagyon érdekes, mert amióta gyermekeim vannak, teljesen átalakult a folyamat. Azelőtt a szövegtanulással kezdődött, majd kerestem, hogy mi az bennem, ami megtalálható az adott figurában. A rendező segítségével elkezdtem egy irányba gyúrni a szerepet, és megtaláltam az utat. Amióta viszont gyermekeim vannak, a szövegtanulás háttérbe szorul, ennek nem feltétlenül örülök. De nem tudom másként megoldani, mert nagyon kevés időm jut erre. Otthon, amikor elkezdek próbálni egy előadást, akarva-akaratlanul átalakulok. Felveszem a karakter mozgását, és beköltözik a hétköznapi életembe. – Milyen rendezőkkel jó dolgozni? Mik a különbségek? – Nehéz kérdés, mivel ez sok mindentől függ. Van, hogy nem annyira jó a rendező, de jó a próbán a hangulat, ami nagyon sokat segít abban, hogy jól érezzük magunkat az előadásban. Az is lehet, hogy nagyon jó a rendező, viszont nem annyira jó a hangulat. Addig, amíg nyitott vagyok arra, amit ők kérnek tőlem, jól együtt tudunk működni. Mindenféle rendezővel szeretek dolgozni, hiszen ez számomra is próbatétel: hogyan tudom megcsinálni, azt, amit ő tőlem kér. – Milyen a csíki közönség? Van-e különbség a városi és a vidéki nézők között? – Ez főként az előadástól függ. Nagyon jó közönség van a környéken, akik szeretnek minket. Ezt az is bizonyítja, hogy az előadások telt házasok. A nyitottság mind a vidéki, mind a városi közönségre jellemző. A legjobb visszajelzés természetesen a taps, viszont nagyon jó érzés, amikor ismeretlenek rám köszönnek az utcán, mert az az érzésük, hogy a színpadon látott szerep miatt már ismernek engem. A visszajelzések minden formája, lehet az online is, teljesen ismeretlen emberektől, ugyanolyan sokat jelent. – Milyen a társulaton belüli kapcsolat? – Elég jó társaság kovácsolódott itt össze az évek során. Jól érzem magam, hiszen pont az van, amit szeretek: otthonos és barátságos közeg. Nyilván, mint a legjobb házasságokban, itt is vannak zsörtölődések, de tulajdonképpen nagyon jól összeszokott társaság vagyunk, ami úgy vélem, hogy a nézőtérről is látszik. – Ha nem művész lenne, akkor mivel foglalkozna? – Nem is tudom, akkor nem lennék… Nem tudom elképzelni magam más munkában. Nyilván nekifognék valaminek, ha megszűnne a munkám. Lehet, hogy titkárnő lennék a tűzoltóságnál…