Dr. Tapodi Zsuzsanna-Mónika a Sapientia – EMTE Csíkszeredai Kara, Humántudományok Tanszékének egyetemi professzora. A tárgyi tudás nem mindig marad meg, az emberség, a személyiség hitelessége életre szóló példa – hangzott el beszélgetésünk során. Szeret olvasni, diákként irodalmi versenyeket nyert, tehát egyértelmű volt, hogy a magyar szakos lesz, és később a Sapientián a Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom szak – mint mondta – „anyukájának” érezheti magát, ugyanis jelentős szerepet vállalt a képzés elindításában. – Beszélne a gyökerekről, a szülőföldről, az eddig bejárt útról? – Egy magyarországi konferencián megkérdezték, hogy honnan jöttem, hová valósi vagyok. Mivel partiumi létemre, kolozsvári tanulmányok után, sepsiszentgyörgyi lakosként akkor Bukarestben tanítottam, az ottani egyetemet képviseltem, azt válaszoltam: legtalálóbb az, hogy sehonnai vagyok. Vagy a viccet félretéve, sok jó helyhez kötődöm. Leghosszabb ideig a Székelyföldön éltem, most már ide tartozom. Szatmárnémetiben születtem, de csak orvosi okokból, a családom Tasnádon élt, édesapám könyvelő volt, édesanyám tanítónő. Ez a település 1968 óta város, az Érmellék központja volt hajdan, korábban Szilágy vármegyéhez tartozott. Olyan, a magyar kultúra szempontjából kiemelkedő települések tartoztak a tasnádi kisrégióba, mint Sződemeter, Kölcsey Ferenc szülőfaluja, és Érmindszent, az Ady Endréé. Nagykárolyban folytattam a középfokú tanulmányaimat, egy olyan épületben, ami vármegyeháza volt hajdan, s ahol Kölcsey szatmári követként a szónoklatait tartotta. Petőfi itt ismerte meg Szendrey Júliát, a város szülötte Kaffka Margit, de az első magyarul nyomtatott Biblia fordítója is. A szülőföldemen tapasztaltam meg, hogy milyen mélyek a kulturális gyökereim, és hogy milyen jó a színesség, a különböző nemzeti, vallási hagyományok békés egymás mellett élése. De a szocialista homogenizáció és iparosítás gyorsan utolért: egy év múlva a nagykárolyi iskolát, ahol a IX. G osztályba jártam, szintén átalakították ipari líceummá, mint korábban a tasnádit, ezért először varrtam, később lakatosi, majd végül elektrotechnikai képzést kaptam a „praktika” órán. Utóbbi képesítés szerepel az érettségi diplomámon. Tíz osztály volt kötelező, a 11-be felvételizni kellett, és az öt párhuzamos magyar osztályból – volt még román és egy német tannyelvű is – másfelet engedélyeztek. A matek osztály, amelyikben érettségiztem, fele részben magyar, fele részben román tannyelvű volt. Fényi István költő volt a magyartanárom, a romántanárokat szintén nagyon szerettem és tiszteltem, mind az öten tudtak magyarul, Corneliu Balla fordított is. De a reál tárgyakat oktatókat, például a matekes Poszet Veronkát is nagyon kedveltem. Látszott rajta, hogy mennyire szereti azt, amivel foglalkozik. És – bár a tárgyi tudás nem marad meg – az emberség, a személyiség hitelessége tovább hat a volt tanulókban, úgy gondolom, mindhalálig. – Beszélne a pályaválasztásáról? – Mivel nagyon szerettem olvasni, irodalmi versenyeket nyertem, továbbtanulásra a magyar szakot választottam. Lehettem volna mérnökhallgató, mint az osztálytársaim kilencven százaléka. Ők azonban a rendszerváltás után, mikor a gyárak sorra csődbe mentek, pályát kellett módosítsanak, én viszont végig maradtam a megkezdett úton. A középiskolában franciát és németet tanultam, utóbbit heti egy órában, így a francia lett a magyar párja. Nyolc felvételiző volt egy helyre, nagyon kellett tudni. Évfolyamtársam volt Kovács András Ferenc költő, de más többkötetes szerző is, mint Ajtay Magda, Szakács István Péter, Medgyesi Emese, Zakariás Erzsébet vagy Sáduly Lajos. Francia mellékszakra vettek fel, de első nap beadtam a kérést, hogy szeretnék átiratkozni spanyolra. Még egy nyelvet szerettem volna megtanulni, és – mivel a nővérem előttem járt – az is motivált, hogy a francia szak tanárai meglehetős nacionalista elfogultsággal kezelték a magyar hallgatókat. Szerencsém volt, elengedtek. Kiváló spanyoltanáraim voltak, először úgy hallgattam az órákat, mint a rádiót, de kemény munkával felzárkóztam a kolozsvári román csoporttársaimhoz, akik felkészítőkre jártak, és elég jól beszéltek spanyolul már induláskor is. Persze hozzátartozik a diktatúra viszonyaihoz, hogy az egyik tanárom szembekacagott, mikor a feltételes módot egy olyan mondatba foglaltam, hogy „Ha megnézem majd Barcelonában a Sagrada Familiát…”. Ami a nyelvtanulás szempontjából alapvető, hogy élőnyelvi környezetben kell gyakorolni, arról akkor szó sem lehetett. Miután végeztem, Cs. Gyímesi Évának – a későbbi doktori dolgozatom irányítójának – és a spanyolos Gabriela Tureacunak megköszöntem, hogy szakmailag és emberileg is mintát nyújtottak számomra. – Mit jelent Önnek a tanítás? Melyek a korábbi állomáshelyek, ahol tanított? – Mivel évfolyamelsőként végeztem, elkerült az a csapás, hogy az Ókirályságba helyezzenek ki, de így is sírva fakadtam, amikor egy olyan települést kellett választanom, Sepsiszentgyörgyöt, ahol életemben csak egyszer jártam, és ami 450 km-re fekszik a szülőföldemtől, ezért 12 órát kellett vonatoznom, hogy hazajussak. A zeneiskolában, a későbbi Plugor Sándor Művészeti Líceumban tanítottam magyar nyelvet és irodalmat 1994-ig, de az utolsó évben már a Bukaresti Tudományegyetem adjunktusaként. Nagyon kemény időszak volt a nyolcvanas évek második fele, az anyagiak – élelmiszer, fűtés, világítás, közlekedés – szűkösségén túl egyre csökkentek a kulturális lehetőségek is. A fizetésem jó részét könyvekre költöttem, most látom, hogy olyasmit is megvettem, ami nem is érdekelt. Tanárként igyekeztem pótolni az anyanyelvi kultúrának, a nemzeti történelemnek a tantervből hiányzó részét. Nagy, közösség-összekovácsoló élmény volt a kommandói irodalmi táborok világa. Nagyon sok, kiváló mai értelmiségi diákkori szép emléke, és sokukkal érezzük úgy miatta: egy bandába tartozunk. Bukarestben, az ingázás ellenére, nagyon hasznosnak érezhettem magam, mert a hallgatók fele román anyanyelvű volt, tudtam, hogy általam nyernek bepillantást a magyar kultúrába, és a modern magyar irodalomba. Olyan volt tanítványok barátságával dicsekszem, mint a költő-műfordító Szonda Szabolcs, az író-szerkesztő Zsidó Ferenc, de a Rómában élő műfordító, a Sapienza Egyetem tanára, Dumitru Elena is közéjük tartozik. Erőt adott az a szeretet és érdeklődés, amivel ezek a fiatalok felénk fordultak. Az elején érdekes szakmai kihívásban volt részem, mert – párhuzamosan tanítva Sepsiszentgyörgyön és a fővárosban – ötödik osztálytól a mesteri ötöd évéig voltak óráim. Valóban termékeny évtized volt az ezredvégi: közben írtam a doktori dolgozatomat, és született meg a két kisebbik fiam is. – Sapientiás évek: munkavégzés, publikációk, professzori cím. Beszélne róluk? – Sepsiszentgyörgyi kollégáimmal, Bíró Bélával, Molnár Szabolccsal és Zsigmond Győzővel azt terveztük, hogy megpróbáljuk a hungarológiát az egyetem székelyföldi tagozataként, itthon működtetni. Nem volt hozzá politikai akarat. A brassói Transilvania Egyetem viszont indított magyar szakot, oda is ingáztam egy évig, miközben még Bukarestben és már a Sapientián is tanítottam. Kemény tanév volt, végül Brassóról lemondtam, mert éreztem, hogy rámegy az egészségem. De az ottani volt hallgatókkal is baráti viszonyban maradtam. A Sapientia, ahová 2002-től csatlakoztam, másféle kihívást jelentett: úgy gondoltam, a román szakos hallgatókat segítem azzal, hogy az állam nyelvén is ismertetni tudom a főbb fogalmakat, összefüggéseket. És mivel Bukarestbe, később Brassóba vittük a végzősöket államvizsgára, jól fogott a helyismeretem. 2007-től át kellett vennem Balázs Lajos tanár úrtól a tanszékvezetés felelősségét és az ezzel járó adminisztratív munkát: a két mandátum alatt intézményi akkreditációt és két új szak indítását kellett sikeresen megoldani a kollégák segítségével. A Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom szak „anyukájának” érzem magam. A volt hallgatók közül, nagy büszkeségemre, tízen doktoráltak, négyen már kollégáink: Dégi Zsuzsa, Pál Enikő, Tankó Enikő és Tomonicska Ingrid. Docensként jöttem el Bukarestből, a Sapientián nyertem el a professzori címet 2018-ban, miután teljesítettem a publikációs és tudományszervezési kritériumokat. – Az Erdély Múzeum-Egyesület legutóbbi ülésén tiszteleti tagjának választotta. Mit jelent ez a kitüntetés? – Azt jelenti, hogy mások is figyelnek a munkámra, és értékelik, mint a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, amely 2018-ban kitüntette az Itinerare textuale című kötetemet. Nem díjakért dolgozom, de jólesik az is, hogy a Sapientia – EMTE 2009-ben és 2013-ban kiváló oktatójának ismert el. – A karrierről talán ennyi… Ha nem veszi tolakodásnak, akkor a családról is kérdezném. Férje is kiváló értelmiségi, jelent ez nyomást a mindennapokban, milyen kihívások jelentkezhetnek? – Szerintem minden dolgozó nő számára gondot okoz összehangolni a munkahelyi elvárásokat a családban betöltött anyai szereppel. Nekem sem volt könnyű az előadásokra készülés közben előre beszerezni és megfőzni, amit akkor eszik majd a család, mikor én éppen úton vagyok. Vagy az a helyzet, mikor elém állt a kicsi fiam, és azt kérdezte, hogy Anyukám, mi fontosabb nálam számodra? Erre pedig azt kellett válaszolnom, hogy: Semmi, de most mégis el kell utaznom, csak Édesapád nézi meg az oviban a szereplésedet. Ez most is fáj, lehet, hogy nekem inkább, mint neki. Azóta látom, hogy sok mindenben követik a példámat a fiaim, és ez megnyugtat, akkor is, ha közben persze a saját útjukat járják. Én is a szüleim példáját követem, akik nagyon komolyan vették a munkájukat. A férjem sokat segített, ő riporterként kötetlen munkaidőben dolgozott, tudta hozni-vinni a fiúkat, és megbeszélhettük azokat a szakmai kérdéseket is, amik mindkettőnket foglalkoztattak. – Mi jelenti Önnek a legnagyobb elégtételt, miből gyűjti azt a rengeteg energiát, ami szükséges hasonló eredményes pályafutáshoz? – Az a legnagyobb elégtétel számomra, ha látom, hogy a tanítványaim boldogulnak, értik a dolgukat, megállják a helyüket. Az internet segít abban, hogy nyomon követhessük egymás sorsát. Nagyon jólesik, ha egy-egy volt diákom jelentkezik, üdvözöl, érdeklődik felőlem, beszámol az életéről, arról, hogy éppen mi foglalkoztatja. Hála istennek, mindig kapok pozitív visszajelzéseket! Ilyennek tekintem ezt a mostani beszélgetést is. Köszönöm!

Vlaicu Lajos