Mintegy 50 tájházas szakember látogatott Csíkmenaságra, ahol megtekinthették a helyi Repülj Madár Egyesület által működtetett néprajzi gyűjteményt. Ezt követően, illetve menet közben kötetlen beszélgetésekben kicserélhették tapasztalataikat, s az élményekből táplálkozva akár terveket is szőhettek arra vonatkozóan, hogy saját környezetében ki-ki hogyan alkalmazhatja a látottakat. Hiszen a jó példa követendő és követhető is, a közösségi munkában soha nem szabad megalkudni a nem lehet-tel, azzal a bűnös semmittevéssel, amely oly gyakran emlegetünk, ha elakadunk egy-egy munkafázisnál. Az eseményről Simó Márton számol be. [caption id="attachment_60375" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] Az utóbbi tíz évben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont rendszeresen szervez ilyen tanulmányutakat, s bizony, a kezdeményezésből sok-sok eredmény született, olyan helyeken is, ahol egyébként hanyagolták a hagyományőrzést, s inkább megfeledkeztek volna azokról a tárgyi és szellemi értékekről, amelyeket elődeiktől örököltek. A hátrány ugyanakkor előny is lehet Csíkmenaság viszonylag erős település, a lélekszám nem éri ugyan el az ezret, de nem mondható elöregedőnek. A vezetés igyekszik itt is kiépíteni és fenntartani az intézményi hálózatot, jól látszik, hogy bővítésre, modernizálásra jutott keret az elmúlt években. A falu ma Csíkszentgyörgy községhez beosztott település, így megmaradtak azok az épületek, amelyeket az egykori közigazgatás használt. A volt községháza a kicsi magyar időben épült (1943). Dacára a háborús időknek, viszonylag impozáns és reprezentatív épületet emeltek akkor az itteniek, amely aztán a későbbiekben több más célt is szolgált – orvosi rendelő, TSZ-iroda, iskola működött benne. Napjainkban a felújított épület egyik szárnyában most is rendelő üzemel, a másikban pedig a Repülj Madár Egyesület által átvett és gyarapított néprajzi-helytörténeti múzeum kapott helyet. A szakszerűen és szépen felújított épületben nem egyszerű gyűjtemény található, amelyet megőrzésre átvettek és raktáron tartanak, hanem az értékeket a folyosón és a négy rendelkezésre álló teremben állítják ki. Tematikusan, professzionálisan szerkesztették meg a kiállításokat. A folyosó falain kétoldalt az első és a második világháborúból származó dokumentumokat, tárgyi emlékeket állítottak ki. Károly Veronika tanítónő, az egyesület képviselője elmondta, hogy a faluban sokan megőrizték a nagyapák vagy dédapák frontról írott leveleit, a hozzájuk kötődő tárgyakat, s ily módon akár még részletesebb kiállítást is szerkeszthetnének, ha lenne hely, ha nem ragaszkodnának túlságosan a most ott látható anyaghoz, amelyet nagyon megkedveltek a helyiek és az odalátogatók. A fényképek és levelek digitális feldolgozásához Ádám Gyula fotóművész segítségét vették igénybe, aki a tőle megszokott igényességgel végezte el a kivitelezést. Egyik teremben a népi mesterségekhez kapcsolódó tárgyak láthatók. Arra törekedtek, hogy elsősorban a népi kézművességhez, a mindennapi élethez kapcsolódó használati tárgyakat gyűjtsék össze: a szövés-fonás, varrás, főzés kellékeit és azok végtermékeit szemlélhetjük. Itt is lenne lehetőség részletesebb, más szempontú kiállítás megszerkesztésére. Fontos tematika lenne a cselédsors ábrázolása, hálás és fontos téma azoknak a leányoknak az élete, akik városokra mentek háztartásokban szolgálni, tanulni és kelengyérevalót gyűjteni. Így került fel Pestre a Repülj, madár, repülj, Ménaságra repülj… című népdal is, amely aztán emlékezetes pályát futott be a teljes magyar élettérben. Egyébként az idekapcsolódó tárgyak és dokumentumok is bármikor elővehetők. A harmadik teremben a szellemi élet, a népi kézművesség elemeit, termékeit láthatjuk. Különlegessége ennek a szobának, hogy igyekeztek – tegyük hozzá, hogy nagy sikerrel és hitelesen – konzerválni és rekonstruálni az egykori elemi iskolai oktatás színtereit és kellékeit, az iskolába járó gyermekek felszerelését. Számos tárgy kapcsolódik itt a 19. és a 20. század iskolakultúrájához. Ebben a helyiségben régi tankönyveket, szakkönyveket állítottak ki, helyi bútorokat, néhány olyan tárgyat, amely a gazdák önképzését és önszerveződését dokumentálja. A negyedik teremben – amelyet autentikus tálasokkal, szekrényekkel, asztallal és padokkal bútoroztak be – zajlik az egyesületi munka, itt gyűléseznek, itt próbálnak a népdalkincset őrző együttesükkel. Bizonyság arra, hogy a tárgyi mellett őrzik a szellemi kincseket is, az a két CD, amelyet az utóbbi években adtak ki, egyik katonadalokat, egy másik pedig a szerelmes népdalokat tartalmaz, ahogyan azokat eleink Menaságon énekelték. És nyilvánvaló, hogy számos fellépéssel örvendeztetik meg a helyieket ünnepi alkalmakkor, de turnézni is járnak, amikor képviselni kell a települést vagy a községet. Látható, érzékelhető a folytonosság igénye Jó az együttműködés a község vezetése és a civilek között. A találkozó elején a vendégeket köszöntő György József polgármester elmondta, hogy kevés hagyományos porta maradt fenn a faluban. A helyiek szorgalmasak voltak, korábban is újítani, átalakítani szerettek, ám ez a folyamat nem mindig a tudatosság mentén zajlott. A kollektív időben nagy volt az építkezési kedv, megszüntették a tornácokat, ikerablakokat helyeztek el házaikon, de gyakran újakat emeltek, szinte mindig cserép- vagy palatető váltotta fel a zsindelyt, majd ezt követően, napjainkban is az eklektikus formagazdagság, az idegen anyagok és formák uralják a helyi ízlést. Folyamatban van az Adorján-ház megvásárlása, amelyet – amennyiben meg tudnak egyezni az örökösökkel – szeretnének szakszerűen felújítani és a helyi értékek tárházaként üzemeltetni, átadni a jövőnek. Tájak, beszélő házak – körkép filmes eszközökkel A Fábián Kornélia–Farkas Antal szerzőpáros több éve készíti tájházas dokumentumfilm-sorozatát Hargita Megye Tanácsa támogatásával. Idén öt helyszínen forgattak – Gyergyóremetén, Gyimesközéplokon, Kápolnásfaluban, Csíkszentdomokoson és Csíkmenaságon. Ezeket a filmeket a templom meglátogatása után tekinthették meg a jelenlévők. A helyzet minden településen hasonló. A Csíkmenaságon készült produkció azt a kiállítást és azt a folyamatot dolgozta fel, amelyet élőben is megtekinthettek a tapasztalatcsere keretében a most ide látogatók. Vannak olyan helyszínek, ahol korábbi gyűjteményt vehettek át a pillanatnyilag dolgozó civilek. Ilyen szép példa volt a kápolnásfalusi projekt, ahol Balázs Irén tanítónő álma válhatott valóra az 1800-as évek elején épült ház megvásárlása, konzerválása által, ahol aztán el lehetett helyezni az évtizedek óta gyarapodó gyűjteményt. Ezt a tájházat Bálint Irma tanárnő, a helyi Kriza János Általános Iskola igazgatója gondozza, ő mesélte el röviden az előzményeket és mutatta be az épületet a film készítőinek. Gyergyóremetén Laczkó-Szentmiklósi Endre történelemtanár gondozza a hagyományőrző házat. Az itteni gyűjtemény 1975 óta létezik, folyamatosan gyarapodik. Ma néhai Laczkó Sándor tanító házában leltek otthonra az összegyűjtött tárgyak. Néhány éve – örököseinek jóvoltából – Cseres Tibor (1915–1993) írónak is van itt egy emlékszobája. A tájház őre személyesen is részt vett a tárgyak restaurálásában, történetesen több ezer szúrágás eltüntetésében jeleskedett. Gyimesközéplokon is megvolt már korábban a gyűjtemény, de azt Mihók György olyan pillanatban vehette át, amikor a teljes megsemmisüléstől kellett megmentenie. Az épület és a kollekció is végveszélyben volt. Korábban Szőcs János üzemeltetett falumúzeumot, ezt már a hetvenes-nyolcvanas években létrehozták, még az akkori ifjúsági és gyermek-tömegszervezetek égisze alatt. A táncházmozgalom indulásakor értékelődött fel az itteni népi kultúra, mert elszigeteltsége miatt jórészt sértetlen volt. „Tulajdonképpen a Megéneklünk, Románia! nevű fesztivál is jót tett a gyimesieknek, mert ismét kezdték elővenni a népviseletet, és nem idegen zenészeket fogadtak, hanem a híres helyi cigányzenészeket” – mondja Mihók György a filmben. Itt is egy más funkciójú épületet kapott az egyesület, amely ráadásul nem parasztháznak készült – iskola, rendelő, néptanács, kocsma volt benne –, de az igényes felújítás során, amikor megbontották a plafont, kiderítették, hogy volt gerendás mennyezet az egyik helyiségben. A későbbiekben jól bevált ez az objektum, nagy a látogatottsága és kiválóan beilleszkedett a helyi látványosságok sorába. Hasonló indíttatású a Csíkszent­do­mo­koson készült kisfilm is. A nagyközségben a Márton Áron-hagyaték mellett ugyancsak híven őrzik a népi élet tárgyi és szellemi örökségét. Amikor másképp nem lehet, házak áthelyezésével próbálnak megoldást találni, amelyeket aztán – amellett, hogy elhelyezik bennük az összegyűjtött tárgyakat – úgy hasznosítanak, hogy népviseleti bemutatókat, foglalkozásokat szerveznek bennük gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezek a dokumentumfilmek, amelyek által Udvarhely-, Csík- és Gyergyószék számos településének egykori népéletébe, a hagyományos tárgyi és szellemi kultúrába, a ma is gyakorolt foglalkozásokba tekinthetünk be, arra is jók, hogy felkeltsék a figyelmet, meghozzák a kedvet ahhoz, hogy a helyi erők energiát koncentráljanak erre a fontos szakterületre, és – látván a jó példákat – kedvet kapjanak hasonló ötletek kivitelezésére. Talán egy-két elrettentő példát is lehetne időnként ábrázolni, hiszen a hagyományőrzés nem mindig diadalmenet. Vannak olyan települések, ahol megszűnt egy-egy korábbi gyűjtemény, az örökösök elherdálták a talentumokat, vagy éppen most hunynak szemet a pusztulás felett, miközben a molyok és szúférgek, meg az egerek szorgalmasan teszik a magukét. Egy év múlva a Gyergyói-medencében, Laczkó-Szentmiklósi Endre meghívására, a remetei jó példa megismeréséért találkoznak majd az érdeklődő értékőrzők.