Az intenzív terápiás orvosok tevékenységéről rendszerint kevesebbet lehet hallani, a koronavírus-járvány kapcsán azonban már többet olvasunk erről is, hisz a COVID–19-megbetegedés miatt sok beteg szorul mechanikus lélegeztetésre, intenzív terápiás ellátásra. Dr. Bartha István, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház intenzív terápiás és aneszteziológus szakorvosával beszélgettünk koronavírusról, a szakma nehézségeiről és szépségeiről, félelmekről és reményről. – Mit jelent a mechanikus lélegeztetés, hogyan működik a léle­geztetőgép? – A légzéselégtelenségnek több fokozata van. A legelső lépcsőfok, amikor nem szükséges még oxigénterápia sem, a betegnek légzéselégtelensége van, légszomja, de koncentrált oxigénre még nincs szüksége, légzőgyakorlatokkal megszűnik. A második vonal, amikor a betegnek koncentrált oxigént adunk: a légzéselégtelenség mellett a beteg saját légzésével fenn tudja tartani a megfelelő oxigénellátását. A harmadik fázis a gépi lélegeztetés. Ennek két külön kategóriája van: a nem invazív és az invazív gépi lélegeztetés. A nem invazív gépi lélegeztetés nem feltételez légútbiztosítást, azt jelenti, hogy a beteg kap egy maszkot, amit felerősítünk a fejére és ezen keresztül a gép segít lélegezni. Ezt főként krónikus légzési elégtelenségben szenvedőknél szoktuk használni, asztmásoknak vagy idült tüdőfibrózissal küzdőknek, sokat segít. Ezt akkor tudjuk alkalmazni, amikor a légzéselégtelenség még nem annyira kifejezett. Amikor ez az állapot súlyosbodik, akkor biztosítanunk kell a légutakat. Ez azt jelenti, hogy a légcsőbe egy csövet helyezünk be és ezt összekötjük a lélegeztetőgéppel. A lélegeztetőgép több módon képes segíteni a beteg légzését, illetve átvenni azt. Az egyik, hogy figyeli a beteg légzését és rásegít mindegyik lélegzetvételre. Egy másik mód, amikor meghatározzuk a légzésszámot és a belélegzett levegőmennyiséget, amivel szeretnénk lélegeztetni, és amennyiben a beteg még lélegzik, a beteg saját légvételeire még rásegít a gép. A harmadik mód pedig amikor teljesen mi irányítjuk a beteg légzését. Ezekben az esetekben a betegek vagy kómában vannak, vagy pedig mesterséges kómában kell tartanunk őket. A médiában sokat hallani mostanában az ARDS kifejezést, ami az akut légúti distressz szindróma rövidítése, ez a légzési elégtelenség legsúlyosabb fázisa. Amikor ez fennáll, akkor nem elégséges az, hogy a beteget lélegeztetőgépre tesszük, még így sem biztos, hogy megfelelően tudjuk lélegeztetni, hanem ezzel együtt hasra is kell fordítani. Ebben a pozícióban azonban csak legtöbb 16-18 órát maradhat a beteg egy nap alatt, ezután vissza kell fordítani, s másnap kezdeni elölről. – Mikor alakul ki az ARDS? – Előfordul, hogy politrauma, nagyobb baleset nyomán, masszív vérátömlesztés vagy tüdőgyuladás keretein belül alakul ki, de a koronavírusos megbetegedések során is gyakori, a lélegeztetésre szoruló koronavírusos betegek nagy része jut el ebbe a fázisba. Pontosan nem tudni, hogy ez heveny légúti distressz szindróma-e, de ugyanolyan tünetei vannak a betegség egy adott fázisában: sok gépi lélegeztetésre szoruló koronavírusos beteg ér el abba az állapotba, hogy így kell lélegeztetni, ahogy azt említettem. A koronavírusos betegeknél a légzéselégtelenség bármelyik fázisa előfordulhat, de nem kötelező módon járják végig ezeket a lépcsőfokokat, van, aki úgy kerül kórházba, hogy már gépi lélegeztetésre szorul. Jellemző továbbá erre a vírusfertőzésre az, hogy a tünetegyüttese nagyban hasonlít a H1N1-influenzáéhoz, például abban is, hogy a mi méréseink sokkal rosszabb állapotot mutatnak, mint ahogy azt a beteg érzékeli. Rossz oxigénszaturációt mérünk, de ez a betegnek nem tűnik fel, nem zavarja, az oxigénhiány miatt van egy kis delírium is. Sajnos azok esetében, akik ARDS-es állapotba kerülnek koronavírus-fertőzés miatt és további súlyos betegségeik is vannak, az elhalálozás mintegy hatvanszázalékos. A tapasztalat szerint azon betegek épülnek fel nagyobb arányban, akik pszichésen nem esnek szét, akik elfogadják, hogy milyen problémájuk van és együttműködnek az orvossal. Aki az akut fázisban lélegeztetőgépre kerül, annak később nehéz úgymond leszokni arról. Amíg valakinél légutat biztosítunk, addig nyugtatjuk, altatjuk, a nehéz részén átsegítjük, de amikor már lekerülhet a gépről, akkor ehhez a betegre ébren, éberen van szükségünk, segítenie kell abban, hogy kikerüljön a cső, hogy ismét egyedül lélegezzhessen. Nagyon rossz az első leszoktatási kísérlet sikerrátája, a koronavírus-betegeken végzett megfigyelések szerint csak a betegek 15-20 százalékát tudták elsőre sikeresen levenni a lélegeztetőgépről. – Milyen olyan szakterületen dolgozni, ahol ilyen súlyos állapotban lévő betegeket kezelnek? Meg lehet ezt szokni? – Elég otthonosan dolgozunk mi már ebben a közegben, viccesen azt szoktam mondani, hogy az az előnye, hogy nálunk szimuláló beteg már nincs. Megvan a szépsége ennek a szakterületnek is, ha valakit erről a szintről vissza lehet úgymond hozni, ha el lehet érni, hogy visszatérjen a normális életvitelhez, az nagyon nagy sikerélmény. Úgy gondolom, olyanok vagyunk, mint a tűzoltók, akkor szaladunk be a lángoló házba, amikor mindenki menekül ki onnan. – Menyire támaszkodnak munkájuk során a gépekre? – Megfelelő eszközök nélkül a mi munkánk nem sokat ér, de ez fordítva is igaz, hiába vannak modern gépek, ha nincs szakképzett személyzet, akkor az intenzív terápiás ellátás nem tud megvalósulni. Nagyon fontos tehát, hogy legyen megfelelően képzett személyzet, megfelelő felszerelés és gyógyszerek. Az orvosi ellátásnak ez egy olyan szintje, amely ezek nélkül nem tud működni. És a gépekhez rengeteg fogyóanyagra van szükségünk, szűrők, csövezet, megfigyelőeszközök. – Tudnak-e eleget a koronavírusról, a kezelési lehetőségekről, tekintve, hogy ez egy relatíve új fertőzés, betegség… Hozzáférnek-e a nemzetközi információkhoz? – Az információs társadalom szépsége, hogy igen. A mi képzésünk egy európai szakvizsgával végződik, a képzésünk elméleti része egy európai szinten egységes vizsgával zárul le. Tehát ugyanabból a tesztsorból vizsgázunk ugyanazon időben Bukarestben, Londonban, Brüsszelben. Emellett az is segít, hogy mivel az intenzív terápiás orvosok iránt nagy a kereslet, mindenhol van ismerősünk, Londontól Budapesten át Szegedig, és közlekednek köztünk az információk. Úgynevezett webináriumokat tartanak a koronavírusról, létrejött egy országokon átívelő mentorhálózat a magyar intenzív terápiás orvosok között, ahol mindenki megoszthatja közvetlen módon tapasztalatit a kornavírus kezeléséről. Londonban most nagyon nehéz a helyzet, van egy kolléganőm is, aki elkapta, számomra akkor vált valóságossá ez a járvány. – Sokakban kelt félelmet a jelenlegi helyzet… – Teljesen normális, hogy félünk a helyzettől, amit ez a fertőzés okoz, az nem lenne normális, ha nem félnénk. Van pár ország, ahol nem féltek, és ott most katasztrófa van. Jó is, ha egy kicsit félünk, akkor betartjuk az új szabályokat, a kellő távolságot. Nagy társadalmi összefogás kell ahhoz, hogy lelassítsuk a járványt vagy esetleg meg is szüntessük. Mindenki fél, én is félek. Intenzíves orvosként az a legnagyobb félelem, hogy hazavisszük a fertőzést. Hisz nekünk is vannak idős szeretteink, akiket ez leginkább veszélyeztet. Itt Csíkban úgy látom, hogy eléggé fegyelmezettek az emberek, ez ad egy kis reményt. – Ön miért ezt a szakterületet választotta? – Ennek elég prózai oka van, amikor elvégeztük az orvosi egyetemet, akkor eljöttünk néhányan Csíkszeredába és megkérdeztük, hogy mire van szüksége a kórháznak, mert ide szerettünk volna jönni dolgozni. Akkor adtak egy hosszú listát, abból nekem ez tetszett a legjobban. A családból csak a gyógyszerész feleségem tudta, hogy ez mit is jelent, milyen áldozatokkal jár, ő nem nagyon örült neki, de végül ő is belement, úgyhogy ezt választottam. – Azért ez nem egy egyszerű szakterület... bizonyára kell elhivatottság is hozzá… – Nem könnyű. Mivel kevesen vagyunk, kettős szakterületen dolgozunk, altatóorvosok és intenzív terápiás orvosok is vagyunk. Amikor valaki a kórházban ügyeletes, akkor ellátja tíz sebészeti szakág anesztéziáját, plusz az összes súlyos beteget, akinek esetleg megáll a szíve, azt újraéleszti és lehozza az intenzívre, és átveszi azt is, akinek esetleg romlik az állapota más osztályokon. Sokszor nagyon kell mérlegelni, hogy kinek mikor tudunk segíteni, szerencsére nagyon jó a szakszemélyzet, lehet rájuk támaszkodni. Fizikailag is leterhelő egy ügyelet. Amikor Marosvásárhelyen voltam rezidens, akkor lemérték, hogy egy elsőéves rezidens egy átlagos ügyeletben húsz kilométert gyalogol, egy főorvos pedig tíz-tizenötöt. És persze van egy érzelmi nehézsége is ennek a szakterületnek, hisz súlyos betegekkel dolgozunk, és gyakran kell rossz híreket közölnünk a betegekkel, a hozzátartozókkal. Van amikor mindent megteszel, hogy jó legyen, és úgyse lesz az, mert olyan az egész helyzet, hogy nem lehet jól kijönni belőle. Van, amikor az a minden sem elég, még ahhoz képest is kell egy plusz ahhoz, hogy a beteget átsegítsd a kritikus ponton. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy ne viszonyulj teljesen érzelemmentesen, robotként a beteghez és aközött, hogy ne halj meg minden elvesztett beteg mellett, hisz a többi betegnek is szüksége van rád. Ugyaninnen ered a szakma szépsége is, az, hogy nagyon súlyos állapotban lévő betegeken lehet segíteni. És az is szép, hogy mi fájdalmat csillapítunk, az összes műtétnél valakinek a fájdalmát vesszük el. Jó látni azt, hogy a beteg, aki fájdalommal jött be, már nem érzi azt, vagy hogy valaki légzéselégtelenséggel küzd, és többhetes küzdelem végén átkerülhet egy másik osztályra, esetleg egy év múlva találkozunk vele az utcán és látjuk, hogy jól van. – Ön hová valósi? – Csatószegi vagyok, mondhatni hazajöttem egyetem után. Ebben a kórházban láttam meg a napvilágot. A feleségem gyógyszerész, ő is itt dolgozik a kórházban. Marosvásárhelyi, ő még mondhatni szokja a várost. Mivel ennyire keresett a szakmánk, én már mindjárt ötödik éve, hogy itt ügyeletezek, szakorvosként 2019 januárja óta dolgozok itt. – Sokat mosolyog, vidám ember. Kell ez is a szakmához? – Kell, ez is szükséges. Az intenzív terápiás orvosok általában nyugodtak is, mert sokat vannak nagy stressznek kitéve, megtanulják kezelni azt.

R. Kiss Edit