Egyed Péter költő, prózaíróíró, irodalomkritikus, esszéista, a nehéz 80-as években irodalmi szerkesztő a Kriterion Kiadónál, jó pár éve egyetemi professzor. Szerkesztette a könyveimet, majd én szerkesztettem az ő könyveit. Bármelyik műfajban írt (milyen nehéz ez a múlt idő!), a lét és a szabadság kérdései foglalkoztatták. Nem tudom, hogy előbb született a vers, majd a bölcseleti felvetés, vagy éppen fordítva, és talán nem is érdekes az időrend. Varázslatos volt nyomon követnem, hogyan jelentek meg ugyanazok a témák versben, regényben, esszében. A „zsoldos emberek, gyilkos karvalyhadsereg” versben, költői képekben, majd a korszerű zsarnokság természete esszében, tanulmányban elemezve, és már nemcsak vershangulatban, szimbólumokban, hanem tételesen is megfogalmazva a morális elvek fontosságát, a szabadság szükségességét és határait. 1981. augusztus 9-én keltezte az azután másfél évtizedig fiókban szunnyadó Előérzet című versét: „Lángoló vértekkel / kivilágított kelyhekkel / vonulnak acél alkonyban / a szürke zsoldoskapitányok // izzó karvalyok / röpülik be a tájat / utánuk fekete dobosok / fegyver nélkül / fennhangon énekelnek // »Kelyhesek / vértesek / zsoldos emberek // alkalmas / gyilkosok / karvalyhadsereg.«” Az ember nem él, csak töredezik az olyan világban, ahol nap mint nap önvédelemre és túlélésre kell tartalékolnia a józan eszét, míg a másik eszét a mindennapi életben koptatni. Székely vagyok, tudod, kéteszű székely – mondta nemegyszer… Egyetértettünk abban, hogy az embernek mind a két eszével önmegőrző szigetecskét kell építenie. Drága Péter! Beszélgetéseinkben csaknem négy évtizeden keresztül a nyugalom szigetének neveztük s kis egészséges misztikummal öveztük azt a helyet, aminek földrajzi helye tulajdonképpen ismeretlen maradt. Tudtunk persze hasonló szigetekről egymás életében: erdészház Háromszéken, ahol gombapaprikást ettünk, aztán a mi kicsike házunk Marosfőn, s udvarán az éjszakába nyúló beszélgetések, vagy inkább hatalmas, meghitt hallgatások a kerek Hold fényében. Az ember csak a barátaival tud így hallgatni. Csak az a baj, hogy Te már végképp elhallgattál ezekben a földi kertekben! Én meg keresem a szavakat, pedig ilyenkor jobb hallgatni, ugyanolyan bensőségesen, mint régen. Látlak egy régi hóesésben gyalogolni, és eltűnni a dombhát mögött. Mondd, muszáj volt forró nyárban így eltűnnöd? Legyen csendes a pihenésed azon a földrajzilag nem behatárolható, de immár örök nyugalomszigeten! Kozma Mária