enyhe havazás
Egy szertartás in- és outputja
Egyszerű és beszédes lesz az esemény – így jelentette be Rino Fisichella érsek az Osservatore Romano egy korábbi számában, hogy ezúttal Ferenc pápa a Rómától futamodásra lévő Castelnuovo di Porto menekülttáborába látogat el, hogy ott a nagycsütörtöki szertartás keretében megmossa tizenkét menekült, illetve őket ellátó önkéntes lábát. Nyilván igaza volt a szertartás egyszerűségével és beszédességével kapcsolatban: amint Ferenc pápa az egyik legnagyobb európai menekülttáborban mondott, az utolsó vacsorára emlékező és emlékeztető miséje során letérdel, megmossa, megtörli és megcsókolja az előtte ülő afrikai menekült lábát – az egyházfői, társadalmi és politikai szempontból is rendkívül sokatmondó gesztus. Amelyet szintén fontos közelmúltbéli történések prizmáján keresztül is lehet, és bizonyára kell is értelmezni. Arra, hogy a mostani üzenet célba juttatása a pápa számára is kiemelkedő fontossággal bírt, talán abból is spekulálni lehet, hogy év elején egy liturgikus módosítás mellett döntött, amely értelmében mostantól a nagycsütörtöki lábmosás szertartásában nők is részt vehetnek – míg ezt korábban csak férfiak vagy fiúk tehették. Az erről szóló dekrétum azt is említi, hogy „mostantól az egyház lelkipásztorai Isten népének valamennyi tagja közül választhatnak résztvevőt a szertartásra” – és Ferenc pápa bizonyította, hogy komolyan is gondolja a diktáltakat. A Castelnuovo di Portóban menekültstátusáról való döntésre váró kilencszáz ember ugyan a világ tucatnyi országából származik, de a legtöbbjük Afrikából jött fiatal muzulmán férfi – a katolikusok tehát értelemszerűen jelentős kisebbségben vannak közöttük. Azzal, hogy lehajolt hozzájuk és megmosta a lábukat, a pápa azt kívánta jelezni: kötelességünk észrevenni és odafigyelni a gyengébbekre, olyan értelemben, hogy visszaadjuk nekik méltóságukat.
Kérdés, hogyan, milyen hatásfokkal csapódik el Európában Ferenc pápa világos és egyértelmű üzenete. De kérdés az is, hogy mit mond azoknak, akik ott és akkor részeseivé váltak az üzenet megfogalmazásának azzal, hogy odanyújtották lábukat. Mert nekünk kétezer évünk volt kikódolni a gesztus üzenetét – s még így sem teljesen biztos, hogy sikerült jól érteni. Ők viszont nem európaiak, nem is keresztények – akkor nekik mit mond?
Egyszer olvastam egy eszmefuttatást arról – de már elfejtettem, kitől –, hogy a nagycsütörtöki lábmosás szertartásának csak egyik, az evidens, a feltétel nélküli szeretetről, az alázatosságról szóló részét akarjuk értelmezni, a cselekvő – a lábhoz hajoló pápa, püspök vagy fejedelem – szemszögéből. De mi van a gesztust fogadóval? Az az írás úgy példázódott: egyszer valaki egy utcai cipőpucoló állványa mellett haladt el, de az hiába invitálta – jóérzésből, emberségből nem akart helyet foglalni a karosszékben, hogy a másik eléje térdelve kivikszolja a cipőjét. Mire a cipőpucoló ember figyelmeztette őt, hogy ne legyen elbizakodott és gőgös, és ne gondolja azt, hogy státusa nem engedi meg a kínált szolgálat elfogadását.
Érdekes gondolat. Vajon az Európába most érkezők közül hányan érzik úgy: félre tudják tenni, fel tudják adni lényük egy részét, ezáltal elviseljék, hogy valaki megmossa a lábukat, és ebből új erőt merítsenek. Hát miközülünk, akik nem szaladunk semmi elől?
Burus János Botond
-min.jpg)
