„Négy hinta, fel-le, fel-le. Négy női sors, kettő mai, kettő pedig évszázadokkal korábbi. Hogyan fonódnak össze a sorsok? Hogyan gyötri és szereti, rángatja földre és röpteti égbe egymást anya és lánya? Össze vagyunk kötözve egymással mi, emberek, életre-halálra? És kinek jut élet, kinek halál?” ‒ írja Lackfi János a Hinták című drámájáról, amelyet a csíkszeredai Tarjányi Krisztina és Molnár Enikő színművész, egy fiatal kortárs zeneszerző, Varga Abigél, a szintén csíkszeredai Ilyés Mariann grafikus, valamint Agárdi Eszter cselló- és Pethő Rebeka fuvolaművész bevonásával, a komolyzenének és a vizuális művészetnek fontos szerepet adva, rendhagyó módon visznek színpadra. A két ‒ jelenleg Budapesten élő, de csíkszeredai származású ‒ színművésszel az erdélyi turné apropóján beszélgettünk az előadásról, annak mondanivalójáról. ‒ Miért figyeltetek fel a Hinták című drámára? Tarjányi Krisztina: ‒ Igazából Lackfi János műveire figyeltünk fel jó pár éve, és az eredeti terv az volt, hogy a #Jóéjtpuszi szövegekből készítünk egy kollázsszerű előadást. A karantén idején aztán abban maradtunk Encivel, hogy olvasgatjuk a Lackfi-szövegeket, és majd kitalálunk valamit. Én ráakadtam erre a drámára, és meglepődtem, hogy drámát is írt, ráadásul olyant, amiben két nő játszik, úgyhogy rögtön átküldtem Encinek. Molnár Enikő: ‒ Akkor már én is olvastam a szöveget, úgyhogy különös egybeesés volt ez, hogy egy időben találtunk rá ugyanarra a darabra. ‒ Miért döntöttetek úgy, hogy színpadon előadjátok? M. E.: ‒ Azt régóta tudtuk, hogy együtt színházat akarunk csinálni, és amikor megtaláltuk ezt a darabot, akkor elhatároztuk magunkat, hogy tényleg nekifogunk. Sokat beszélgettünk róla, és egyre csak jöttek az ötletek. T. K.: ‒ Az eredeti terv az volt, hogy kijelölünk egy dátumot és egy eseményt, amikor bemutatjuk az előadást. Ez a budapesti Ars Sacra Fesztivál lett volna, hiszen kifejezetten illett volna a fesztivál koncepciójához a darab. Felvettük a vezetővel a kapcsolatot, aki közölte velünk, hogy egy másik társulat már jelentkezett ezzel az előadással. Nem akartuk feladni a tervünket, úgyhogy arra gondoltunk, hogy akkor inkább hazavinnénk az előadást. Időközben felhívott bennünket Lackfi János ‒ mivel jeleztük neki, hogy mire készülünk ‒, és nagyon támogató volt, örült neki, hogy színre visszük a darabot. Rá két napra felhívott az Ars Sacra igazgatója, aki közölte velünk, hogy a másik társulat kiesett, és mégis jó lenne, ha bemutatnánk a Hintákat szep­temberben. Akkor mély levegőt vettünk, és nekiláttunk a munkának. M. E.: ‒ Ez volt az a pont, ami tényleg helyzetbe hozott bennünket, ezután már egyik dolog alakult a másik után. ‒ Hogyan állt össze az előadás? Csak két szereplő van benne, de sok dolog lehetett vele, és többen is hozzátették a munkájukat az előadáshoz. M. E.: ‒ Krisztina a Crescendo Magyarország mozgalomnál dolgozik, úgyhogy kéznél voltak a zenészek. Varga Abigél szerezte az előadáshoz a zenét, és Ilyés Mariann adta a grafikáit. T. K.: ‒ Igen, és azt is mondhatnánk, hogy kézenfekvő volt Mariann-nal együtt dolgozni, mivel ő is csíkszeredai, és onnan ismerjük egymást, de egyáltalán nem így van. Az interneten találtuk meg őt és a rajzait, és utólag tudtuk meg, hogy csíkszeredai. A rajzai keltették fel a figyelmemet, és az, hogy milyen erősen illeszkednek a darab gondolatiságához, tematikájához, szókimondásához. Mariann merészen ábrázol bizonyos szituációkat, és ugyanez a bátorság van jelen Évinek, az egyik szereplőnek az életében. Én azt éreztem, hogy a rajzoknak és a darabnak köze van egymáshoz, és Mariann is így gondolta. Jó szívvel adta az illusztrációit az előadáshoz. Az előadás összeállításához rendező nélkül fogtunk hozzá, de a férjem, aki operaénekes és szintén színészként végzett, sokáig nézte az első műhelymunkáinkat, és több észrevétele is volt, ami alapján aztán az utolsó száz méteren összekapta az előadást. Később a Nagyváradon játszó ‒ és szintén csíkszeredai ‒ Csatlós Lóránt is segített nekünk. ‒ Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig a közönségtől? M. E.: ‒ Sokan alig bírtak megszólalni az előadás után, mert időre volt szükségük, hogy feldolgozzák a látottakat. Tudtuk, hogy olyan mélységeket mutat be a dráma, amelyeket jó lenne az előadás után boncolgatni, és ne úgy menni el, hogy nem voltak kivesézve azok az érzések, amelyeket a darab kihoz az emberekből. T. K.: ‒ Egyébként a csíki előadás végén lesz egy beszélgetés, amelyet egy pszichológus fog moderálni. A célja ennek az, hogy nevén nevezzük az érzéseket, gondolatokat, amelyek a közönség tagjaiban felmerülnek előadás közben. A grafikákat is azért választottuk, hogy tere legyen az előadásnak, és már a nézőtérre érkezve ráhangolódjon a közönség az előadásra. A beszélgetéssel pedig mindenki reflektálni tud a látottakra, mert olyan ajtókat nyit meg bennünk a darab, amelyeket nem biztos, hogy az előadás végén rögtön vissza is kell csukni. ‒ A dráma több oldalról is megragadható, gondolok itt a hintamotívum jelentésére, a döntéshozás lehetőségére, az anya és lánya közötti kapcsolatra, a szenvedés elviselésére, Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz életéből vett monológjaira. Nehéz volt mindezt egyben tartani a színpadra vitelkor? T. K.: ‒ Szerintem a fő témák egyben tartják az előadást. Az egyik téma az anya és lánya közötti kapcsolat, amely szereteten alapul, de konfliktus van közöttük. A másik nagy téma a szenvedésről való gondolkodás, a szenvedés megélése. A szenvedés elől legszívesebben elmenekülünk, de nincs olyan ember, aki el tudná kerülni ezt az életében. Nagyon sok szép elmélet szól arról, hogyan kell ezt kezelni, de amikor az ember szenved, akkor a sok elmélet egyszerűen összeroskad, és az a kérdés, hogy akkor meg mi az, ami megmarad. A két szereplő, az anya és a lánya egészen a végletekig elmegy, és láthatjuk, hogy mi az, ami maradhat, és végül semmi egyéb nem marad, csak az, hogy ők ketten vannak egymásnak. Gyakorlatilag szétszedik egymást, mégis van köztük szeretet. A szeretetnek ebben az aspektusában valami nagyon érvényes mondanivaló van, ezért is szeretjük játszani ezt a drámát. Emellett az egymásra figyelés tudja még egyben tartani az előadást. Ugyanakkor a zene is hatalmas összetartó erővel bír. Abigél zenében úgy nyúlt ehhez az előadáshoz, ahogy egy rendező tenné azt, csak Abigél a saját eszközeit használta. M. E.: ‒ Már csak az, hogy két síkon fut a történet, megnehezíti az előadást. Ezenkívül, ahogyan Krisztina is mondta, mi is kutatjuk a szenvedéshez való viszonyulásunkat, amiből kétfélét is láthatunk a darabban. Az egyik az, amit a legtöbben emberként megélünk, vagyis az, hogy nem akarjuk, mert fáj, mert rossz és megkeserít. Ehhez képest Kis Szent Teréz azt mondja, hogy őt vonzotta a szenvedés és szeretetet érzett iránta. Ez nekem felfoghatatlan, de lelkesítő erő van benne, mert megmutatja, hogy van egy ilyenfajta hozzáállás is a szenvedéshez. ‒ Tudatosan nem vontatok be férfit a darabba, vagy így alakult? T. K.: ‒ Abszolút tudatos volt. Egyébként is, alapjáraton női alkotócsoportot szerettünk volna, de nem azért, mert bajunk van a férfiakkal, hanem azért, mert érzékeltetni akartuk azt, amit a darab is nagyon hangsúlyoz, hogy nagyon hiányoznak a férfiak. Ez hatalmas probléma, és azt gondoltuk, hogy így még érezhetőbbé válik ez. ‒ Előadások között vagytok, az erdélyi turné spontán alakult turnévá. Milyen érzések kavarognak bennetek? T. K.: ‒ Nyilván vártuk, hogy a szülőföldünkön is előadjuk a darabot, de a világjárvány miatt azt gondoltuk, hogy ez nem most fog megtörténni. A kézdivásárhelyi Vigadó hívott meg bennünket elsőként, és tulajdonképpen minket meglepetésszerűen ért az, hogy otthon, Csíkszeredában mégis fel tudunk lépni. Az udvarhelyi előadás volt a ráadás. Egyébként mivel egyikünk sem társulati tag, ezért nem a megszokott színházi úton indultunk el, így nem is tervezhetünk, gondolkodhatunk a megszokott színházi működés szerint. Döbbenetes, ahogyan a Jóisten rendezi a dolgainkat. M. E.: ‒ Tényleg hihetetlen, hogy milyen szépen alakulnak a dolgaink a Hinták kapcsán. Az, hogy otthon tudunk játszani, nekem elképesztő érzés, mert én még sosem játszottam otthon, a szüleim, a rokonaim és a barátaim előtt. Nagyon izgulunk, és nagyon várjuk az előadást.

Péter Ágnes