Az ADP (adófizető polgár) tegye a kötelességét; hordja magánál igazolványait, kövesse figyelemmel a választási kampányt, tartózkodjon minden – bármit is bomlasztó – állásfoglalástól, időben fizesse be adóját és járulékait! Tehát nyugis dolog ADP-nak lenni. Néha azonban az ADP-nak más feladata is akad; meg kell újítania lejárófélben levő gépkocsivezetői igazolványát. És az öntudatos ADP bemegy a közlekedésrendészeti osztályra, s miután – cikázna, de csak lassú szlalommal vergődik át az ott várakozó tömegen, amelynek egyedei téli öltözékükben vastagabbak, mint nyáron, megkérdi: hogyan kell eljárnia, mit kell tennie ügyében? – Itt és itt kifizeti az illetéket – közli ékes román nyelven s unottan a gisénél ülő hölgy –, elmegy a családorvosához és kiváltja a vezetési alkalmasságot igazoló bizonylatot, azzal elmegy egy rendelőintézetbe, ahol elvégzik a megfelelő alkalmasságot igazoló vizsgálatokat. Az ADP megköszöni, s távoztában – Ha magánrendelőbe megy, gyorsabban végez! – hallja még a hivatalnoknő végszavait. A nevezett helyen majdnem szó nélkül elvették az illetéket, de jóérzéssel felhívták az ADP figyelmét, hogy 3-4 lejjel többe fog kerülni a bankkártyás fizetés, mert a pénzintézeti átutalások nem ingyenesek. – Áh! – mondja, s legyint hozzá a nagyvonalú ADP, és boldogan indul a rendelőintézetbe, hogy ott is megtudakolja kötelezettségeit, miközben jogai eszébe sem jutnak. Magánrendelő, fogadóhall: három fiatal, csinos, kozmetikázott asszisztens rövid fehér köpenyben; egyik jön-megy asztala és egy szekrény között. – Itt van ez az űrlap – válaszol a másik asszisztens, miközben az ADP a jövő-menő asszisztensnőt bámulja –, töltse ki az adataival, de dátumot ne írjon(!), mert az a miénk kell legyen, s holnap du. 4 órára jöjjön vissza! Sokan lesznek, de hamar megy. – És mindez mennyibe fog kerülni? – kérdi az ADP. – 150 lej. – Kártyával lehet fizetni? – Természetesen: készpénzzel és kártyával is egyaránt – hangzik a megnyugtató válasz. Másnap az ADP egy órával hamarabb hazament a munkából, hogy rendelőintézeti megjelenése előtt megmosakodjon, felfrissítse magát (úgy tanulta hajdanában, hogy mielőtt az ember orvoshoz megy, ezt teszi), és tíz perccel 4 óra előtt meg is érkezett a rendelőintézetbe; tele volt. Folyosók, fogadóhall, várólyukak (igen, mert 4-5 négyzetméternél egyik sem nagyobb, így azokat nem lehet teremnek nevezni) tele 30 és 70 év közötti kuncsafttal. Az ADP befurakodik az ügyintéző asszisztens pultjáig, átadja a családorvos megfelelőségi igazolványát és a dátum nélküli, de már személyi adatokat tartalmazó űrlapot, amelyet a hölgy azonnal datál és visszaad, majd elkéri az el nem végzett szolgáltatás árát. Az ADP boldogan nyomogatta a titokkódokat jelentő gombokat, mert ez már olyan művelet volt csak, akár egy bevásárlóközpontbeli nullaszázalékos vásárlás, amibe a bank – nagyvonalúan – nem szól bele. És csak most következett a java; a fizikális megpróbáltatás. Az ADP, ahol hozzáfért valamekkora üres helyhez, fogast keresett, de nem talált. A megközelítőleg összesen harmincvalahány négyzetméteren 50-60 másik sorstársa várakozott – akkor még csendben, nyugalmasan. Az ADP látva, hogy más is téli dzsekiben, s mégis békésen hallgat, maga is letett a fogas kereséséről, és hozzálátott a lassú befülledéshez. Lassacskán a szakorvosok is megjelentek; öt óráig szerre, mind a hat. Legpontosabb az ideggyógyász volt. Négykor kezdett, s fel is bolydította a „méhrajt”. Usgyí, aki csak tudta, megrohanta a rendelő ajtaját, a többiek nyomukba tömörültek. A hőszigetelő thermopane üveges folyosó ablakai lassan homályosodni kezdtek, pedig a folyosó végében a 16 C°-ra állított légkondicionáló is működött. Aztán, ahogy egyenként érkeztek a szakorvosok, a „méhraj” is oszladozni kezdett; egy-egy csapat – usgyí – lerohanta az újonnan érkezett orvos rendelőajtaját. A rendelésre várók egyenként váltották az ajtókat és sorvégeket, s hogy levegőhöz is jussanak a keskeny várókban, háttal a falnak támaszkodva kúsztak oldalazva, lépésről lépésre a kiválasztott ajtó felé. Időközben – kezdetben csak szórványosan –, majd kedvet kapva az unaloműzésre, megsokasodtak a kommentárok, az ismerősök fejek fölötti összekiabálásai és az obszcenitás alsó határát súroló, némelykor szellemes, de többnyire csak szellemeskedő megjegyzések, mert okostelefonozni csak azok tudtak, akiknek netelőfizetésük volt, illetve maguk elé tudták emelni karjukat. Mindannyian kipirultan, gyöngyöző homlokkal, váll alá eresztett kabáttal tették mindezt. A szag pedig majdnem megegyezett már a bakaszaggal (de szerencsére annyi idő alatt nem tudott ahhoz hasonlóan betöményedni). Az ADP, aki amúgy képzőművész, hogy űzze unalmát, az arcokat nézegette. Csak ilyen helyzetben lehet igazán megtudni, milyen változatosak vagyunk, annak ellenére, hogy az evolúció évmilliók óta ugyanannak a receptnek és kovásznak az eredményét teremti újra és újra. Ez a nézelődés élvezetes és megnyugtató volt. Tényleg, miután a rendeléssvung elérte működése optimális ritmusát, ahogy a fogadó asszisztens is mondta, hamar ment minden. 3-5 percnyi időt vett igénybe mindenik vizsgálat; személyenként együttesen legtöbb 30 percet. Az ADP elosztotta a befizetett összegét hattal, s megállapította, hogy 5 perce 25 lejébe került. 120 percét áldozta erre; micsoda információ, micsoda megnyugvás! Hat órára a négy órakor még frissen mosdott ADP teljesen leizzadva, le is adhatta űrlapját végső aláírásra, s pillanatok múltán, kételyekkel a felől, hogy a kintire váltott hőmérséklet miatt nem kap-e tüdőgyulladást, távozhatott. Megúszta. Másnap ismét a közlekedésrendészeti osztály következett. Az ADP oda már lazán ment; beadja a papírjait, lefényképezik és… … na, nem. Az ADP, bár tele volt a terem, egyszerűen a giséig sétált. Az ott ülő hivatalnok hölgy azonnal el is vette az iratokat és az igazolványokat, s megjegyezte rutinból: – Sokat kell várjon, látja, mennyien vannak?! Majd átforgatta a papírokat, s hanyagul visszanyújtva, kiadta a parancsot: – Erről s erről fénymásolatot kérek; elejéről, hátáról! – Hozom azonnal… – felelte az ADP, és elloholt a legközelebbi, fénymásolást is végző kisvállalkozásig, s öt perc múlva – immár büszkén – ismét a gisé előtt állt. De a pult mögött már nem volt senki, csak a zöld ledjével pislákoló fényképezőgép árválkodott állványán. Az ADP várt – forgolódott, hallotta-látta, hogy a szomszédos és más pultoknál katonásan neveket szólítottak, és bevesznek vagy kiadnak: aktákat, dossziékat, rendszámtáblákat, de az őt kiszolgáló gisé továbbra is üresen tátongott – várt. És látva, hogy mások szorgalmasan nyomkodják okostelefonjaikat, az ADP-nak is eszébe jutott saját cukorkás játéka, s szolidárisan nyomkodni kezdte a maga telefonját. Mind az öt játékélete elfogyott. Újratöltötte lehetőségeit, és ismét újra… Több mint két órán keresztül ezt tette, miközben a szomszédos gisénél fel is fogytak a várakozók, és az ott szolgáló hivatalnok úr átült az árválkodó fényképezőgép mellé és sorszám szerint szólította a még várakozókat. Az ADP-nak nem volt sorszáma. Nem gondolta, hogy a teremben a talpig feketében levő és állig felszerelt biztonsági szolgálatot teljesítő izomkolosszus feladata a sorszámosztás is. Kivárta tehát, hogy a számozottak szólítása véget érjen, utolsóként papírjaival a giséhez lépett, s benyújtotta azokat. A hivatalnok elvette az igazolványokat és a papírokat, s megkérdezte: – Sorszáma van? – Nincsen – válaszolta az ADP –, de körülöttem már egy várakozó sincsen, mind átsoroltak ahhoz a giséhez, amelyben eddig ön dolgozott. – Váltson sorszámot! – parancsolta, s nyújtotta is vissza az aktákat. Az ADP nem vette el azokat, elindult kiváltani a legutolsó sorszámot. – Ezekkel én mit csináljak? – kérdezte a hivatalnok. – Amíg én kiváltom a számot, ön ellenőrizze le, rendben vannak-e, hogy azzal is haladjunk – vágott vissza menet közben pofátlanul az ADP. A sorszámváltás nem ment egyszerűen. A fekete izomkolosszus kérte az ADP személyi igazolványát, hogy adatait bejegyezhesse az előtte fekvő füzetbe. Az ADP visszalépett, személyiét elkérte – amit szó nélkül meg is kapott –, kivárta az adatok füzetbe és nevének egy cédulára való nehézkes rovását. A nyomtatott sorszám mellé fogott cédulát egyik, személyi igazolványát a másik keze felé nyújtotta a kolosszus. Az ADP azonképpen át is vette azokat, s visszatért a maga giséjéhez. A hivatalnok, miközben szép rendben összefogta az aktákat és gemkapoccsal megbiztosította, csak annyit mondott: – Igen. És máris felszólította ADP-ját, hogy menjen be a speciális fülkébe, aláírását rajzolja az elektronikus beolvasó képernyőjére, s foglaljon helyet a kamerával szemben. A fotó elkészült, a hivatalnok visszament a másik giséhez, elkezdte nevek szerint szólítani az ott várakozókat, és kinek-kinek aláírásra kinyújtotta az új vezetői igazolvány kiállítása végett szükséges típuskérvényt, majd telefonszám felírása ellenében kiadta az őt megillető papírost. Utolsónak, de az ADP is sorra került. A hivatalnok kinyújtotta az aláírni való kérvényt, s aztán szó nélkül kiadta a nyomtatott, speciális bélyegzővel hivatalosított, két hétre szóló ideiglenes forgalmi engedélyt. – Én nem kell felírjam sehová a telefonszámomat? – kérdezte az ADP. – Nem, mert én az egészségügyi lapjáról megfelelően átmásoltam – hangzott a válasz, majd a kalandos eljárássorozat i-jének a végére feltette a pontot is: – Jogosítványát három-négy nap múlva a lakásán kézbesítik önnek. És három nap múlva úgy is lőn. Szabó András