erős felhőzet
szórványos felhőzet
Erőss Zsolt nyomában
Kancsendzönga. Alaptábor. Hat-hét ezres csúcsok között, lassú lépésekkel lavírozva egy kisebb kiszögellés tetejére érkezve jelent meg a hegyóriás. Kilenc-tíz napi járás, több mint száz kilométer, legalább tízezer méter szintkülönbség egy hosszú, végtelen völgyön, a világ végén... ennyi kellett, hogy elérjünk eléje.
Egy apró fuvallat mintha picit arrébb telepített volna egy csöppnyi pöfék-felhőt, de más nem történt. Megálltam, és amennyire csak tudtam, visszatartottam a lélegzetemet. Megmerevedett és nem mozdult a pillanat. A szikrázó, jégcsillámos üveghegy fogva tartotta a tekintetemet, és nem bírtam betelni a látvánnyal.
Soha nem láttam még ekkora hegyeket. Négyezer-ötezer-hatezer méter magas, impozáns hegyóriások már csillogtatták szépségüket a szemem előtt, de ez más volt. Egészen más. Ha őszinte vagyok magamhoz, csak most értettem meg, mit jelent a hegyek hívó szava, és miért van az, hogy a nyolcezreseket ostromló hegymászók nem tudják elengedni a „lelkük füle” mellett ezt a hangot.
Csak bámultam ezt a folyamatosan ostromolt hegycsúcsot, amely hatalmasságában is képes elzárkózni az alacsony rezgésű emberi becsvágy elől. Erőltettem a szemem, hogy a kép örökre égjen bele a retinámba, és ha valaha is lesz valaki, aki látni akarja Zsolt és Péter sírját, csak a szemembe kelljen néznie.
Elénekeltem újra azt a népdalt, amit Zsoltnak annyiszor elénekeltem. „Maaaaagashegyre nem mehetek félelem nélküüüül...” – mindig mosolygott, amikor énekeltem. Amúgy is, mindig mosolygott... Szaporán vettem a levegőt, egy sor ének alatt kétszer is mélyre szívtam az éltetőt, mégis alig bírtam szusszal.
Varázsütésre, egyetlen láthatatlan intésre eredtek el a könnyeim. Ijesztő sebességgel és intenzitással türemkedtek kifelé a sós cseppek. Sírás nem volt még ilyen megerőltető, mint itt, a zord hegygerincek, jégtömbök nyom nélküli vadonja fölött. És nem esett még ilyen jól. Nem a szomorúság lenyomata volt ez, hiszen még az érzelmi gátszakadás áradatán át is jól láttam, hogy nagyon-nagyon szép helyen van ennek a két embernek a sírja. És meggyőződésem volt, hogy a lelkük is szép helyen van. Ahogy Szepes Mária írja a nyolcezres hegycsúcsokról: „A Föld terhességének legvégső stádiuma. Aki feljut oda, nemcsak a testével, hanem a lelkével, a szellemével is, az kiszakad a nagy Mater öléből, és megszületik – Istennek.”
Miért ment vissza? Újra és újra? És mind, akik ezt választják, érthetetlenül azok számára, akik sohasem választanák ezt az életet… Miért teszik?
Eszembe jut a Bhagavad Gíta egy verse a bölcsről: „Aki megismerte az Önvaló teljességét, / több hasznát a szent könyveknek / nem veszi bizony már többé, / mint ahogy a tikkadt vándor / tiszta forráshoz érve / nem iszik az állott vízből, / amelyet kulacsában hordoz.”
*2016 októberében expedíció indult annak céljából, hogy emléktáblát állítsanak a Kancsendzönga lábánál Erőss Zsolt tiszteletére. A szerző az expedíció tagja volt.
Csibi Márti
A cikk a Hargita Népe március 7-i számában jelent meg.
