Diogenész, előítéletek és hatalom
Társaságban szoktam megjegyezni barátaimnak, hogy nyugodtan mondhatnak nekem bármit kedvük szerint, mert én egy cinikus szemétláda vagyok, nem csinálok belőle ügyet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennél egy kicsivel vulgárisabban és szarkasztikusabban szoktam fogalmazni ilyenkor, de a lényeg ugyanaz. A cinikus jelző ugyanakkor félreértésekre adhat okot. A köznyelv ugyanis pejoratív értelemben használja, nagyjából az érzéketlen, önző ember szinonimájaként. Erre személyi edzőm emlékeztetett, mondhatni akaratlanul.
– Hogy is hívják azt az ókori görög cinikus fi lozófust? – Diogenész. – Igen, ő az. Ez a párbeszéd zajlott le köztünk. Kiderült, azért kérdezte, mert látott egy fi lmet, amely szórakoztató tálalásban mutatja be, hogy miért nem kerülhetnek soha hatalomra a cinikusok. Persze – szólalt meg bennem az okleveles fi lozófus, noha egyetem óta alig-alig foglalkoztam „tanult mesterségemmel” –, egy igazi cinikus sosem kerülhet hatalomra, mert pontosan magát a hatalmat, a társadalmi státusból fakadó tekintélyt utasítja el. Bizony kevesen tudják, vagy ha valaha olvastak is róla, kevesen emlékeznek a cinizmus fogalmának eredeti, ógörög jelentéstartalmára.
Jómagam többnyire ezzel a jelentéstartalommal szoktam használni a fogalmat. Sokszor nem tudatosan, teljesen spontán, célzatosság nélkül. De miután nem biztos, hogy mindenki számára egyértelmű, talán nem árt, ha egy kicsit frissítjük memóriánkat.
Bármennyire is azt gondolnánk magunkról, hogy cinikusak vagyunk, alighanem nehezen kelhetnénk versenyre Szinópéi Diogenésszel. Ő ugyanis komolyan gondolta ezt a cinizmus-dolgot. Nem úgy, mint mi, kései és méltatlan utódok, akik csak akkor folyamodunk hozzá, amikor kedvünk szottyan. A cinikusok ugyanis a teljesen szabad, állami jogszabályoktól, társadalmi elvárásoktól és anyagi javaktól független erényes életet tartották legfőbb céljuknak.
Diogenész megvetette az olyan világi hívságokat, mint lakás, anyagi biztonság, kényelmi cikkek. Képes volt egy hordóban lakni, és poharát is eldobta, amikor meglátta, hogy egy gyerek a tenyeréből iszik. A leginkább közismert történet róla, hogy amikor a kor legnagyobb hadvezére, makedón Nagy Sándor felajánlotta neki, hogy kérhet bármit, megkérte: álljon már egy kicsit arrébb, mert takarja a napot.
Tegyük a szívünket a kezünkre: ha ma egy dollármilliárdos felajánlaná, hogy kérhetünk bármit, aligha lenne annyi erőnk, lélekjelenlétünk, hogy ne egy valag pénzt kérjünk. Diogenész csak egy volt. Bevallom, én se tudnám utánacsinálni. Korunk fogyasztásra szocializált társadalma képtelen lenne akár a töredékéről is lemondani a világi javaknak, nemhogy mindenről, mint azt az igazi cinikusok tették. Hírnév, státus, pénz, hatalom, mindezt megvetették. Persze, hogy soha nem kerülhettek volna így hatalomra. Puritán, egyszerűségre törekvő életmódjuk később a reformáció korában még visszaköszönt, de akkor már nem az érdekmentes, erényes életnek, hanem az eredeti tőkefelhalmozásnak ágyazott meg. (Könyvészeti forrásokért forduljon fi lozófusához, szociológusához, közgazdászához, politológusához. Ez egy jegyzet, itt erre nincs mód. Bizonyos Max Weber neve a kulcsszó.)
Ez egy jegyzet, itt erre nincs mód. Bizonyos Max Weber neve a kulcsszó.) Mindenesetre ma is tudnánk mit tanulni az igazi cinikusoktól. Az érzéketlenséget, a felebarátainkkal szembeni szolidaritás hiányát, a hányavetiséget ne tévesszük össze a cinizmussal. Pláne akkor ne, ha az arroganciával párosul.
Például megtanulhatnánk, hogy ne vegyük túlzásba a rang- és címkórságot, az öncélú, a szellemi teljesítményt fi gyelmen kívül hagyó tekintélytiszteletet. Esetleg a társadalmi ranglétra lépcsőfokai helyett tisztelhetnénk a teljesítményt, a műveltséget és a jó modort. Lehet, hogy ránk férne.
Egy kicsit sarkítva fogalmazva azt is mondhatnám, hogy cinikusnak lenni annyit tesz, mint tisztelni az erényt és kritikusan viszonyulni az emberi hívságokhoz. A cinizmus tehát nem zárja ki a humanizmust, felebarátaink szeretetét. Ha pedig így van, akkor talán az sem olyan nagy baj, ha baráti társaságban cinikus szemétládának valljuk magunkat.
Kiss Előd-Gergely