„Secundába ponált mégis / Sok szamár professzorom…” vallotta Deákpályám című versében 1844 áprilisában Petőfi Sándor – 173 éve…. „A poesisból is ebbe / Estem inter alia; / Absurdum pedig, de nagy, hogy / Ennek kelljen állnia. // El sem obliviscálnak, mert / Ha occasiom akadt: / Kutyáliter infestáltam / E jó dominusokat. // Egynek pláne… no de minthogy / Szerelemhistória, / Talán jobb lesz in aeternum / Sub rosa maradnia. // Csak denique mi közöttünk / Sine fine folyt a per, / S consilium abeundi / Lett a vége breviter…” S éppen 173 éve, 1844. november 13-án az országgyűlés több mint fél évszázados fokozatos átalakítás után teszi teljessé a magyar nyelv használatát az államéletben és a közoktatás nyelve is magyar lett. (1844. II. tc.) Hosszú volt az út… „Jövője nyelvünknek ekkorig csak a szorosabb értelemben vett magyar nép szívében volt, de elhalt volna, a nyelv nem élte volna túl, de most át van véve az életbe, megszűnt lenni csak ama nép nyelve, s vált a hazáévá…” – fogalmazta meg 1844. január 30-iki, országgyűlési beszédében Szemere Bertalan… (Glatz Ferenc szerk. Magyarok a Kárpát-medencében. Bp., 1989. 138–142.) Az őshazában, a vándorlás korában folyó, szülői, szóbeli anyanyelvoktatásról, a honfoglalás kori oktatásról s a szervezett írás-olvasás oktatásának első lépéseiről tudjuk/sejtjük, hogy anyanyelven történtek… Magna Hungariában megismertük a rovásírást is, később azonban a latin betűk, szavak kerültek előtérbe… Bizonyára több alkalommal is felvetődött a magyar nyelv oktatásának kérdése, hiszen magyar nyelvemlékeink is bizonyítják, hogy sok magyar szót nem lehetett lefordítani latinra… Már Menandrosz Prótektor 582-ben írt, Hisztria című művében szkíta nyelven valami „barbár igék”-ről olvashatunk, amelyeket a türkök mormogtak. (Ki tanította meg őket? Ők is átadták utódaiknak ezeket a „barbár igéket”?) Ibn Ruszta (930-ban) az etelközi magyarokról szólva főnöküket K.n.d.h.-nek nevezi, s aki királyként uralkodik rajtuk: Dzs.l.h. (Ki nevezte meg először főnöküket s a királyt? Kitől hallotta?) S Bölcs Leó (886?) a magyarok harci taktikáját mutatta be, de ezt a harci technikát is meg kellett tanulni valakitől, s valakinek/valakiknek meg kellett tanítani – magyarul! A még 896 körül született orosz Nesztor krónika magyar hegy-ről írt, s Bíborbanszületett VII. Kónsztantin császár (913–959) pedig törzsneveink mellett a Maros, Tisza, Körös folyóink nevét sorolta fel. Sankt Gallenben már Heribáld szerzetes értette is a kolostorba betérő eleink nyelvét… Kitől, kiktől hallotta az első magyar szavakat? Valamelyik szerzetestársa volt a tanítója? A kolostori iskoláinkban is először anyanyelven oktatta a szerzetes az akkori deákoknak a latin betűk írását (eltitkolva, hogy rovásírásunk is van!), s egymás között bizonyára magyarul beszélgettek… Mátyás királyunk is magyar anyanyelvére építhette többnyelvűségét, mint ahogyan Apáczai Csere János is, aki magyarul mondta el székfoglaló beszédét, hangoztatta a magyar nyelvű oktatás-képzés szükségességét, s az első lépéseket meg is tette Magyar Encyclopaedia-jában. Íróink, költőink is felsorakoztak a magyar nyelv oktatásáért folyó küzdelem harcosainak sorában, szaporodtak iskoláink, terjedt, szélesedett a magyar nyelv utáni kívánság a legmagasabb fórumokig… 1791. május 12-én született az országgyűlés 1791: XVI. törvénycikke, mely elrendelte, hogy a gimnáziumokban, az akadémiá­kon és az egyetemen a magyar nyelv és írástan tanítására külön tanárt alkalmazzanak. 1792. május 20-án az országgyűlés 1792. VII. tc. alapján az ország valamennyi iskolájában rendes tantárgy lett a magyar nyelv. Az 1825. évi magyar reformországgyűlésen újra felmerült a magyar nyelv kérdése, Mednyánszky Alajos vezetésével bizottság is alakult, majd Kölcsey Ferenc is felszólalt „a magyar nyelv ügyében…” Erdélyben is, az 1833. évi Unitárius Zsinatra érkezett névtelen javaslat szerint: „…az apróbb falusi iskolákban ne taníttassék a latin,…” aki tanulni akar, küldessék a környék főiskolájába…” Bölöni Farkas, Gyergyai Ferenc és Brassai Sámuel bizottsági tagok az1839. évi Főtanácsi ülésre javaslatot dolgoztak, s egy ismeretlen szerzőjű „Vélemény” megfogalmazta, hogy „…föl kell adni a latinul beszélés célját…” Az 1840. évi bölöni Zsinat még erélyes határozatot hozott a latin sikeresebb gyakoroltatására… Ám az életben, a diákok társadalmában már ellenkező irányú szelek fújdogáltak… Brassai Sámuel, Iszlai László és Székely Mózes aláírásával az 1841. évi, Korondon tartott Zsinaton előterjesztette javaslatát: „…nem remetéket nevelünk, hanem társaság polgárait, érezzük ifjainknak az élet legnélkülözhetetlenebb érdekében hátramaradását, s iskoláink hírének hanyatlását. A világ, tanítványaink, őseink kiáltják. Hogy a szépen kezdett épületet roskadni ne hagyjuk, hanem a sötét kamráknak a kor derültebb szelleméhez méltó díszletet eszközöljünk… Őseink az akkori didaktika s pedagógia elveivel összehangzó polcra helyezték, de azóta e tudományok óriási lépéseket tettek, a 16. századból, 17., 18., 19. lett, s mi a gyermek szűk köntösét a felserdült ifjúra akarjuk feszíteni. Künn a 19. század Argandi lámpájánál járnak, mi pedig iskoláink falain belül mind a 16. század pislogó mécsénél tapogatózunk…” Az 1841. augusztus 27-én, Korondon tartott Unitárius Zsinat, Brassai Sámuel és munkatársai javaslatára az anyanyelvet tette a tanítás nyelvévé, és behozta az osztályrendszer helyett a szakrendszert. (Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története, 1568–1900. Minerva. Kolozsvár. 1935. 87–96.) Tekintsünk vissza a ködbe vesző múltba, a rég eltűnt gyermek- és ifjúkorba, éljük át azt a játékos, dalos, pajkos tanulói életet, amely elődeinké volt, amely felvértezte őket ismerettel, tudással, néha jobban, néha rosszabbul, mint a mai tanulóinkat. De hát minden kornak megvan a maga fény- és árnyoldala, de „sic itur ad astra” – azaz, „így jutni a csillagokig” (Aeneis IX. 641.). Petőfi Sándor is eljutott a csillagokig… (Forrásaink a Kolozsvári Unitárius Kollégium és a Marosvásárhelyi Református Kollégium Évkönyvei, Értesítői, valamint Lénárt József ny. tanár: Emlékek a régi kollégiumi életből.) Absentia – „leckejárás” elmulasztása. Auditorium – hallgatóterem, tanterem. Bagoly, gólya – diák gúnyneve. Bakkfütty – szilaj tornajáték, egy fiú megtámaszkodik, a második a hóna alá hajol, a harmadik, negyedik is…, a többiek szétvetett lábbal ráugranak, míg az egyik leesik… Calculus – érdemjegy. Calefactor – tűzcsináló, tűzgyújtó, favágó, fahordó… Cantus – énekóra. Carcer – kis szoba, a büntetett tanulót ide zárták be. Catalogus – a tanárok névsorkönyve. Cipó – kollégiumi kenyér. Classis – osztály, cella, cellaria, conjunctica, grammatica, syn­tactica, rhetorica, poetica, logica…. Consilium abeundi – iskolai törvényszék. Convictus – étkező. Cursor – kapuőr. Cursus – kéziratos füzet. Csillagugratás – szilaj tréfa: egy-egy álomszuszék fiút a lábujjai közé tett papírszeletek meggyújtásával ébresztgettek. (Játékok: bárányosdi, bukfencezés, csicson – sisonkázás, gombozás, gurítás, falábazás, hinta, kalongyázás, katonásdi, kockázás, labdázás, tenyerezés, szánkázás, parittyázás…) Domine – a nagyobb diákok megtisztelő neve. Eminens – kitűnő tanuló. Legatio – ünnepi követség, kiküldetés. Lexicon – szótár. Lustra – számbavétel a bentlakásban. Matura, maturandus, rigorosum maturitatis – érettségi, érettségiző. Mores – szokás, erkölcs. A nagyobb diákok a kisebbekhez: Móresre tanítlak! Nebuló, lurkó, hoplás, korifeus – helytelenkedő gyerek. Pedellus – deák, később fizetett kapus, felügyelő. Peregrinus – utazó, tanulmányait folytató diák. Plága – vesszővel, vonalzóval (linea) tenyérbe ütés. Variánsa a körömméreg, a körömre való ütés. Praelectio – a cursus olvasása. Principista – kitűnő tanuló, aki stipendiummal (ösztöndíjjal) jutott nagyobb iskolába. Purgálás – szombati seprés. Puska – tiltott eszköz a lecke felmondásakor. Rector – tanító, igazgató. Repetitio – begyakorlás, ismétlés. Schola – iskola. Secunda – rossz osztályzat. Senior – kijelölt diák, a jurátusok doyenje, a rector-professzor segítője. Stylus – nád-, fapálcika, mellyel a viasztáblára karcolták a betűket. Spitzli, delator – besúgó. Tabella – névsor, lajstrom. Testimonium – bizonyítvány. Theca, thacarius – könyvtár, könyvtáros. Tóga – diákegyenruha, bokáig érő, gombos kabát. Vacatio – vakáció, szünidő, a diligentia után következő pihenés. Vigil – őr, ügyelő. Málnási Ferenc ny. magyartanár, Kolozsvár