Balla Tamás népmesegyűjtő, helytörténész szülőfalujáról, gyűjtőmunkájának előzményeiről, könyvkiadásról beszél Székely Ferenc kérdéseire válaszolva. – Magyardécsén születtél? – És ebben a faluban élt Balla János nagybátyád, akitől a vidék legszebb tündérmeséit jegyezted le – tegyük hozzá: diákfejjel. – Balla János (1899–1980) egyszerű falusi gazdálkodó volt, akire úgy emlékszem mint jó kedélyű, humoros, mesélni szerető és másokon mindig segíteni akaró emberre. Töredékkel együtt több mint ötven mesét tudott, amiből huszonhatot jegyeztem le. Ebből huszonöt jelent meg a Fehér Virág és Fehér Virágszál című kötetben, amit 1970-ben adott ki a Kriterion Könyvkiadó. Az egyik mese ponyva jellege miatt maradt ki. János bátyám atyai nagyapjától, Balla Danitól (1843–1936) hallotta ezeket, aki több mint száz mesét tudott. Most már mindketten ott pihennek kint a temetőben, a Cserteszben. – Ki adta az ötletet, hogy kamaszfejjel nekiláss a mesék lejegyzéséhez? – Ahogy itthon befejeztem a nyolcadik osztályt, 1966-ban Besztercére kerültem, a 2. sz. Líceumba. Kitűnő magyartanárom volt, Horváth Pál, aki a Fiatal Szívvel irodalmi kört is vezette. A kilencedik végén, nagyvakáció előtt a tanár úr behozta a Pionír újság 1967. május 20-i számát, s felolvasta az ott megjelent mesegyűjtő pályázatot. Nem név szerint, de úgy általában megkért mindenkit, hogy vegyünk részt a gyűjtésen. Főleg rám nem számított, mert félénk, gyáva, visszahúzódó diák voltam. De nekem nagy szeget vert a fejembe ez a pályázat! Nem mondtam senkinek, de rég gondoltam: tenni kéne valamit, hogy ne tűnjek el észrevétlenül, értéktelenül az élet színpadáról. Elhatároztam, hogy megpróbálom! Amikor hazajöttem nagyvakációra, megkérdeztem János bátyámat, aki a szomszédban lakott, s ráadásul a menye, Piroska testvére volt édesanyámnak, hogy tud-e segíteni rajtam, s elmondtam, hogy Pali tanár úr – akit sokan ismertek és szerettek a faluban – meseleírásra biztatott. Elmondtam, vannak díjak is. Nem kérleltette magát, nem ellenkezett, örömteljes mosoly sugárzott a szeméből: „Mondok én olyan mesét neked, hogy a legelső díjat fogjuk megnyerni” – biztatott… Ekkor még mindig nem hittem, hogy létrejön, de később, amikor a padládán is beszéltük, hogy melyik lenne a legjobb mese, és mikor fogunk hozzá, akkor láttam, hogy ebből lesz valami… Úgy maradtunk, hogy munkanapon ezt semmiképp sem lehet csinálni, mert kell szedni a cseresznyét a kollektívben, de vasárnap délután találkozunk nála, az első házban. Akkor nem volt magnó, vettem egy jó vastag füzetet s egy töltőtollat. Nem kis izgalommal várt, s megegyeztünk, hogy elsőnek a Borszem Pétert mondja el. Annyit előre „megsúgtak”: megállítani, ismételtetni nem szabad, mert akkor nem fog sikerülni. Gyorsan belejöttem a rövidítésekbe, s nagy szerencsém volt azzal, hogy elemista koromból ismertem a szöveget. Fárasztó volt, mert hosszú a mese, ezért három vasárnap kellett a teljes lejegyzéshez. Az első vasárnap sírva fejeztem be: amikor a szereplők pofozkodtak, én is kaptam, de nem lehetett panaszkodni, csak sírni és írni… Annyira beleélte magát a mesébe János bátyám, hogy mindegyik hőst eljátszotta, mint egy színész. – Azt mondtad, hogy mesélés közben felpofozott… – Ezelőtt harminc-negyven évvel Décsében nagy hagyománya volt a halottvirrasztásnak. Ilyenkor száz-kétszáz férfi gyűlt össze beszélgetni, kártyázni, mesét hallgatni. János bátyám sosem hiányzott! Már előre le volt foglalva számára az ülőhely. Egy-két pohár pálinka után reggelig mondta a mesét a népes közönségnek. Ott is felpofozott nem egyet, mellbe fogta, istenesen megrázta, de senki sem haragudott. Élvezettel hallgatták. Mindig büszke volt magára: olyan, mint ő, senki sincs a világon, hogy annyi hazugságot annyi éven át észben tudjon tartani!... – Tehát lejegyezted a mesét… – Ekkor jött a még nehezebb része: a mese letisztázása, amiben senki sem segített, sőt a család is haragudott, miért töltöm az időt ilyen hiábavalósággal. Inkább tanuljak vagy dolgozzak! De sikerült letisztázni, s egy nagy borítékban elküldtem Bukarestbe a Pionír újságnak, még mielőtt valaki kárt tett volna benne… Senkinek sem mondtam semmit, s ősszel, amikor kezdődött az iskola, Pali bácsi várt Faragó József professzor úr levelével. A levélben arra biztatott, hogy Balla János teljes mesekészletét küldjem el neki, mert önálló kötet lesz belőle. Megkérdezte, elfogadom az ajánlatát? Nem lehet leírni, elmondani mekkora örömöm volt; hát persze, hogy igent mondtam… – Mi volt a pályadíj? – Mikor a gyűjtés lejárt, a Pionír újság elküldte a fődíjat, egy könyvet: A Pál utcai fiúkat. Örök emlék! De az önálló kötet kiadásánál értékesebb díjat nem is adhattak volna… – Volt-e valamilyen visszhang az iskolában? – Másnap az iskolában minden magyar, román tanár, diák tudta „nagy tettemet”. Jólesett a sok gratuláció, a sok szelíd tekintet, amit nekem szántak, s látszott, hogy velem vannak, értékelik munkámat. Délután már ment is a válasz Faragó professzor úrnak, akivel havonta váltottunk levelet, levélben oktatott a szakszerű munkára. Sürgetett a gyűjtéssel, mert már megvolt a szerződés az egykori bukaresti Ifjúsági Kiadóval. Mire befejeztem a gyűjtést, a kiadót megszüntették. – Milyen volt a további diákélet a besztercei 2-es számú líceumban? – Kemény munka várt rám, nem tudtam jól románul, a tanulásban pedig nem volt bocsánat. A matektanár, aki osztályfőnököm is volt, keményem rám szállt, nem tudta elviselni, miért írok. De az Isten megsegített, s én győztem. Igaz, Pali bácsi is mellém állt. Büszke volt arra, hogy egy tizedikes tanítványának könyvkiadási szerződése van… – A többi mese lejegyzése hogyan ment? – Hétvégeken mentem haza Décsére, akkor találkoztam János bátyámmal, hétközben pedig éjjel a bentlakásban másoltam a meséket. Sokan nem tudták, miért vagyok olyan álmos az órákon; az első padban ásítoztam… Ahogy kész voltam egy mesével, azonnal postáztam Faragó tanár úrnak, hogy írja át köznyelvre, készítse elő a kiadásra. – A kötetet a jeles grafikus, Cseh Gusztáv illusztrálta, ami nagyban hozzájárult a sikerhez… – Faragó tanár úr mindent megtett, hogy gyönyörű kötet szülessen, s ő beszélt idős Cseh Gusztávval, akivel együtt eljöttek Magyardécsére is dokumentálódni. Faragó tanár úr többször járt Décsén… – Az imént említetted, hogy mire a kötet elkészült, megszűnt a kiadó… – Mire a grafikák, a mesék, az utószó is elkészült, valóban megszűnt az Irodalmi és az Ifjúsági Kiadó, és akkor alakult a Kriterion. Ez 1969-ben volt. Több mint egy évig semmi nem jelent meg, mert ha nem így történik, akkor 18 évesen, ’69-ben már kötetes szerző lettem volna, Arany Lacinál korábban. Én lettem volna a legfiatalabb magyar mesegyűjtő. Így 1970-ben jelent meg a Kriterionnál Fehér Virág és Fehér Virágszál címen. – Nyilván az ügynek volt sajtóvisszhangja is… – Már tizedikes koromban beindultak a beszámolók, interjúk, főleg az Ifjúmunkásban, Dolgozó Nőben, Utunkban, Falvak Dolgozó Népében, Előrében, Igazságban. Kijöttek a kolozsvári és a vásárhelyi rádiótól is. Így talált rám Kakas Zoltán, aki lelki és szakmai barátom lett. Egy ládányi hasznos és értelmes levél az eredménye. Ezután olyan személyiségekkel kezdtem levelezni – ők kerestek meg! –, mint Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc. Ők méltatták a kötetet a magyarországi és a hazai sajtóban is. A gyűjteménynek óriási sikere lett, néhány nap alatt több ezer könyv fogyott el az üzletekből. Hívtak könyvbemutatókra, városokra, vidékre, jöttek a televíziók, a rádiók… – Ha olyan hamar elfogyott, miért nem kértek utánnyomást? – Hiába a nagy siker, Domokos Gézával nem lehetett utánnyomásról tárgyalni… Egy újabb, szerényebb kiadás, a Cseh Gusztáv-rajzok és a Faragó utószó nélkül 2002-ben jelent meg a székelyudvarhelyi Lytera Kiadónál (Borszem Péter), majd 2013-ban a dévai Corvin Kiadónál, A világéneklő madár címen. Ez gyönyörű kiadás volt, Szabó Erzsébet rajzaival. Ezt a Corvin saját hálózatán keresztül forgalmazta két évig, a megmaradt példányok végül hozzám kerültek, s most is kapható még 35 lejes áron – jómagam postázom. – Sok helyen „énekel a madár”, mondanál visszajelzést is?... – Amire nagyon büszke vagyok: a Borszem Péterből sikerült ajándékozni Orbán Viktorné Lévai Anikónak is, aki gyönyörű levélben köszönte meg, hogy gyerekeit magyardécsei mesékkel altatja el. Nagysikerű könyvbemutatóm volt a kolozsvári főkonzulátuson, Besztercén, egykori iskolámban, ahol épp 50 évvel ezelőtt, 1966-ban kezdtem el tanulmányaimat és a meséket lejegyezni. Mindkét helyre magammal vittem Máté Ariannát, aki elénekelte A vitéz és a Kegyes magyardécsei című népballadákat. Ezeket csak Décsében ismerik. – Mesélj magadról. – 1951. május 14-én születtem Ma­gyardécsén. Gyermekéveimet itt töltöttem a faluban, szüleim, pajtásaim, becsületes munkásemberek körében. Tiszta magyar falu vagyunk, körbevéve a nagy román tengerrel. De a lakosokban keményen él a magyar öntudat és a református hithez való ragaszkodás. Szüleim küzdöttek, hogy Árpád bátyámat s engem iskoláztassanak. Árpád később Maroshévízen volt református lelkész. – Kire emlékszel a décsei iskoláséveidből? – Felejthetetlen magyartanárom volt, Szilágyi Júlia, a Kossuth-díjas kolozsvári író. Neki köszönhetem az irodalom és a történelem felé hajlást. Később a besztercei 2-es számú líceumnak voltam a diákja, amikor az iskola lapja közölte első írásaimat. – A középiskola elvégzése után merre fújtak a szelek? – Kétszer próbálkoztam a kolozsvári bölcsészkaron, sajnos nem sikerült, gyanítom, hogy ebbe „beleszóltak” az állambiztonsági szervek is… Valamiért szemmel tartottak. 1972−75 között a dési Pékipari Vállalat alkalmazottja voltam, amikor elküldtek Aranyosgyéresre, hogy villamos technikusi képesítést szerezzek. Az iskola elvégzése után energetikusként alkalmaztak az akkor épülő bethleni huzalgyárban. Itthonról ingáztam 1998-ig, amikor megszűnt a munkahelyem. Azután már csak a gyümölcsöst rendeztem Irénke feleségemmel, most mentem nyugdíjba, 65 éves koromban. – Milyen a kapcsolatod a helybéliekkel, mennyire értékelik a gyűjtőmunkádat? – Négyféle kategória létezik: az elsőbe tartoznak azok, akiket nem érdekel az irodalom, nem foglalkoznak az üggyel, úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna róla(m)... A másodikban vannak azok, akik nem akarják észrevenni, de tudják, mit tettem, semlegesek. A harmadikban vannak az irigykedők, azok, akik, ha tehették, régebb is akadályoztak, s most is szeretnének félretenni, hogy ők érvényesüljenek. És végül van a többség, aki elismerőleg gratulált, megvette a kötetet gyerekeinek, keresztgyerekeinek, örömmel, érdeklődéssel elbeszélgetnek velem, öröm számukra, hogy velem társaloghatnak… Értékelik, hogy ez megmaradt a magyar nemzetnek, s a cseresznye mellett ezt a dicsőséget is megszereztük szülőfalunknak. Mi tagadás, jóleső érzés számomra, amikor a faluba érkezőknek mondják: a két fogalmat, Balla Tamást és Magyardécsét nem lehet elválasztani! – Előfordul, hogy most is meghívnak előadást tartani vagy valamilyen rendezvényre? – Gyakran hívnak mesemondásra iskolába, óvodába, vagy megkérnek, hogy beszéljek a falu történetéről, főleg ha külföldi csoportok érkeznek. Szívesen megyek! Gyakran keresnek fel a médiától; itt állnak meg nálam – persze, egyeseknek ez fáj!… Hogy miként fogok meghalni? Boldogan! Ezt már gyerekkoromban elgondoltam. Ha sokat nem is, de tettem már valamit a magyarságért. Tudom: igazán csak a halála után értékelik az embert…